Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Kalász István: Szegényház
Leültek egymással szemben, néhány asztal foglalt volt, a pincér hozta az étlapot, mosolygott, és a férfi megérezte, Inát ismeri. Tehát, gondolta, miközben nyíltan megbámulta a nő kislányos mellét, jár ide, a gazdagok éttermében szokott vacsorázni. Ina, szokott itt..., kérdezte, Ina azt mondta, igen, de régen nem volt már, sem ideje, sem kedve, pedig itt jól főznek, the fish is here... wonderfull. A férfi nevetett, kért bort, de nem a helyit, a ti borotok erős, magyarázta, inkább rozét, olaszt, köny- nyűt, mint az ottani élet. És megkérdezte a nőt, járt-e már Rómában? Velencében? Szicíliában? Ina mosolygott, rázta a fejét, ott még nem, a férfi erre azt mondta, ha kész az építkezés, ha minden áll a telepen, ha lesz komputer, elmennek Velencébe, a cége nagyvonalú, utazásokat fizet, mert nemcsak dolgozni, élni is kell, látni a világot. Akkor jobban dolgozik az ember. Igaz? Ina letette az étlapot, felnézett, és megkérdezte, van-e felesége? A férfi meghökkent, a nő arca elszánt volt, már-már komor. Végül a férfi azt mondta, van, de nem élnek együtt. Komplikált. Nehéz. És nem akar hazudni. A nő kinézett a tengerre, a hajlott horizonton sötét tartályhajó haladt északnak. Igen, mondta a férfi megint, van feleségem, de gyerek nincsen. Talán, gondolta, ezt a gyerek dolgot nem kellett volna mondania. Emlékezett, céges, lelki szeminárium volt, afféle felkészítés hétvégén, ültek a menedzserek a teremben, és a nő magyarázta, hogy a világban csata folyik, érdekek, ellenérdekek, számítások, zsarolás, sakk-matt, trükkök..., tehát, mondta a szemináriumi nő, csak annyi információt mondjon magáról az ember, amennyit kell. Nem kell fecsegni. Ha azt kérdezik, mennyi kétszer kettő, akkor elég annyi, hogy négy, és nem kell hozzátenni, hogy ez könnyű kérdés volt. Ha azt kérdezik... Hozták a bort, a pincér várt, a férfi mutatta, a bor rendben, a pincér töltött, Ina nézte a tengert, és megkérdezte, hiányzik-e a felesége. A férfi arra gondolt, minden nő egyforma, a nők biztonságra vágynak. A felesége is ilyen volt, csak ez őt már nem érdekelte. Unta. Igen, tudott volna arról mesélni, hogy pontosan ennek a tengernek a partján, csak egy másik országban ült a feleségével egy luxusszálloda teraszán, nyár volt, vacsoráztak, rozét ittak, a felesége a legszebb ruháját vette fel, hogy szép legyen estére..., ő meg? Azt mondta, szép vagy, mert megsajnálta, hogy megint igyekezett tetszeni, kívánatosnak tűnni, de nem szerette sem a lelkét, sem a testét, még a kezétől is undorodott. Nagy keze volt a feleségének. O a halk, törékeny nőket szerette, a rebbenő ujjakat. Mint Ináé. Szép a keze, mondta, és átnyúlt az asztalon. Nézze Ina, most új világ kezdődik. Lesz munka, pénz, biztonság, mert van úgy, hogy minden megoldódik, és aki becsüli a céget, azt a cég is becsüli. Igyunk a gyönyörű estére? Hogy találkoztunk? Ittak, ő sokat, a nő keveset, éppen egy kortyot, ez is tetszett neki, nem szerette, ha egy nő ivott. A felesége azon a bizonyos estén a szállodában azt kérdezte, miért nem ér hozzá már két éve, miért nem szeretsz, kérdezte a felesége, ő csak nevetett, de-de, ismételgette, szeretlek, a felesége vodkát kezdett inni, berúgott, üvöltött, hogy ő szép..., és azt akarja, hogy becsüljék, tépjék le róla a melltartót, dobálta a poharakat, a pincért fellökte, pedig az csak csitította, jött a rendőrség. A férfi arra gondolt, ebbe az étterembe fog járni, itt ül majd, előbb-utóbb lesznek ismerősei a városból, üzletemberek, hivatalnokok, itt ül majd Ina is, minden könnyű lesz, elegáns. Igen, ez a jelző jutott eszébe: elegáns. Minden lehetséges, semmi sem kell, ez volt számára az elegáns. Felépül az üzem, a cége rendet teremt a városban, 137
