Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök
A környék lakóinak még közlekedési eszközre sem kell szállniuk ahhoz, hogy tágas zöldövezetben találják magukat. Amikor a templom falai épültek, már akkor eldőlt, hogy változatos növényvilágéi parkot fognak kialakítani körülötte. Csokonai úgy látja, mintha a Páli Szent Vince szobra kissé meghajlana a templom bejárata fölött. Jobb kezében feszületet tart, baljával egy árva fiú vállát érinti. Még emlékszik azokra a legendás elbeszélésekre, amelyeket Szent Vincéről hallott gyerekkorában, amikor még csodálattal teli félelemmel tudott tekinteni a szentekre. Feltétlen jóságukat legyőzhetetlennek hitte. Megtorpan, amikor megérkeznek az ötvenhatos belövések nyomaitól torz falú házhoz. Szemeteskukák sorakoznak a kapu mögött, jobbra a falon ki van függesztve a lakók névsora. Megáll, hogy megkeresse a húga nevét: Csokonai Vera, harmadik emelet huszonkettő. Piszkos a lépcsőház. Kideríthetetlen szándékú, szürkés folyadék nyálazott össze mindent, az alsó fokig, fehérlő krumplihéjak görbülnek mellette. A koszos korlát alatt fekete színű női sálat táncoltat a huzat. A harmadikról lenéz az udvarra. Az ecetfák közé szorított porolónak egy gyerekkerékpárt támasztottak, az egyik párkányon cirmos macska terpeszkedik. A sógora előreengedi a körfolyosón. Csokonai hiába közeledik a lakás ajtajához, mégis úgy érzi, mintha egyre távolodna szétnyílóan felkínálkozó otthonától. Idegen léptei belekapaszkodnak a börtönfolyosó egybemosódó szürkületébe, messziről érkezik, megszámolatlan hónapok, napok siklanak ki a keze közül, megkésett rabszállító autók dübörögnek halántékán. Megelőlegezi az emberi együttélés lehetetlensége mellett az együttélés lehetőségét is. Ehhez csak be kellene fejezni, amit elkezdett: végigmenni a folyosón, egészen a végéig, ahol Veráék laknak. A zárkában, az utolsó hetekben, mindennap végiggondolta, hogyan lépi majd át a küszöböt, egyáltalán van-e bármiféle keresnivalója a család életében, szabad-e a múltjával és kialakulatlan jelenével, meghurcoltatásra ítélt szorongásaival beléjük csimpaszkodnia. Úgy akarja élni elkövetkezendő életét, mint a magasban csíkot húzó repülők, gyorsan, majdnem észrevétlenül, csak a nélkülözhetetlen csomópontokat érintve, míg meg nem állapodhat egyszer. Még mindig gyanakodva veszi tudomásul, hogy egyáltalán eddig a folyosóig eljutott, anélkül, hogy újból őrizetbe vennék. Vagy őrizetben van most is, csak észrevétlenül figyelik, ravasz, eltitkolt nyílásokon keresztül? Látják, hogyan mozog, hallják a hangját, lejegyzik a gondolatait. Házkutatást rendeznek a tudatában? Csak az akarata határait puhatolhatják ki, kiismerhetetlen rögtönzésekből kell építkeznie, míg valóban kikaparja magát tíz körömmel rémálomszerű sírjából, amelyet a periratok hamis tanúsága szerint, következetesen megásattak vele. Vera alig változott legutóbbi találkozásunk óta. Meleg barna szemeit az édesapjuktól örökölte, sehogy sem illenek házsártos, úrhatnám természetéhez. Az asszony mélyre hatoló tekintete eltéved közös gyermekkoruk farakásai között, önállóan kóborol a szüleik vörösberényi házának gazzal benőtt kertjében. Újra égig érnek a fák, belekapaszkodnak a múlt tisztázhatatlan sodronyába, szilvát esznek a tűzrakó hely körül, versenyeznek, hogy ki tudja messzebbre köpni a 131
