Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Dr. Kulin Sándor: Emlékeim a II. világháború idejéből

A hadi élelemszerzés egy brutális gyakorlatának is tanúja voltam egyszer: katonák kézigránáttal „halásztak” a Dunában. A vízben robbanó gránáttól elpusztult és elkábult halak a felszínre kerültek és gyorsan össze lehetett gyűjteni a termést.

Mint tudjuk, hathetes ostrom után, amelyben fővárosunkat rommá lőtték, óriási katonai és civil véráldozatok és Budapest rommá verése árán megszűntek a harcok, Budapest szovjet kézre került febr. 13-án. A pesti oldalt már sokkal hamarabb elfoglalták, a németek valamennyi hidunkat felrobbantották és hetekig a várért folyt a gyilkos küzdelem. Budapest elestével a főváros körül lekötött szovjet erők is bekapcsolódtak a dunántúli harcokba. Nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése és tovább kell mennünk, ha nem akarunk szovjet megszállás alá kerülni. Erre igen hamar sor került. A felkészülés napok óta tartott, de az indulási parancsot húsvét szombatján, április elsején reggel vészes gyorsasággal adták ki. Az indokolás szerint azért kellett sietni, hogy a pozsonyi hídon túljussunk, mert a hidat délben felrobbantják. Kora reggel indult a karaván. 11 óra után sikerült is átérnünk. Talán már tragikomikus, hogy a történetemben ez már a második híd, amelyen átkelve az felrobban. De hát ilyen időket éltünk.

A karavánunk igen figyelemreméltó összetételt mutatott. Ehhez tudni kell, hogy a korabeli Magyarországon a motorizáció még messze nem ért el olyan szintet, mint napjainkban és ezért a helyváltoztatásban a „fogatolt járműveknek” jobban megbecsült szerep jutott; másrészt a motorral működő járművekhez üzemanyag is kellett (volna). Ebben pedig, mint tudjuk, igen nagy hiány mutatkozott. Románia „kiugrása” után (1944. aug. 23.) a Ploesti olajmezők már nem a németeknek termeltek. A Dunántúlon, Lenti környékén akkor még jelentős mennyiséget hoztak felszínre, de ekkorra már ezt is elfoglalták a vörösök.

Ennek megfelelően a menetoszlopunk, amellyel mintegy 50-55 személy vánszor- gott, a következő egységekből állt. A martfűi Cikta cipőgyár 33 ülőhellyel rendelkező munkás autóbusza, barkácsolással vontatásra is alkalmassá téve. Manapság indiai filmeken látunk ilyet, ahol a busz teteje csomagok szállítására van kiképezve, olykor személyek számára is használják. A busz hátulján hágcsón lehet a tetőre felmászni. Az üléstérben 20 hely maradt szabadon, a többit csomagok foglalták el, csakúgy, mint a tetőt. A 20 ülőhely 40 személy számára volt fenntartva. Nekünk nyolcunknak egy négyes „box” jutott; a menet közbeni evést, alvást, pelenkázást itt kellett megoldani. A busz után volt kötve egy 3 tonnás teher pótkocsi, magasra rakva poggyász- szál. Azután pedig egy kis Adler személygépkocsi, amelynek semmiképpen nem jutott üzemanyag. Ezt azonban az első komolyabb emelkedő után le kellett kapcsolni és sorsára hagyni, mert Balogh bácsi, a sofőrünk nem vállalt felelősséget a „szerelvényért”. De ez még nem minden! A karavánhoz tartozott ezen kívül még tíz fogatolt tárkocsi is, ahol is a kocsisságot nem a hivatalhoz tartozók látták el, de a bakon mindig két személy ült, s a „segédkocsis („mitfahrer”) már közülünk került ki. Ennek jó oldala az volt, hogy Édesanyánk az öt kisebb testvéremmel jobban elfért a négy helyen, mert Édesapánk pedig a busz hátsó hágcsóján állt, hogy a nem teljesen biztonságos vontatvány állapota rosszra fordulván jelzést adhasson Balogh bácsinak. A jelzés a tervek szerint a busz oldalának, vagy hátsó ablakának rugdosásából állt volna, de ez a kínlódó motor hangja, na meg a zsúfolt út egyéb zaja miatt nem jutott el biztonságosan a nagyothalló sofőrünk fülébe, ezért egy korszerű műszaki újításra volt szükség: apánk egy töltött revolvert tartott a kezében, s ezzel adott jel104