Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Czigány György: Vers, zene, Weöres Sándor
Nem irodalmi, hanem zenei motívumra épült, nagyon egyszerű motívumra: alma ring az ágon... Ennek variációi és permutációi után végül más szóanyagra porlik szét a vers. Máskor az Ócska sírversekből olvasott fel. Amikor a „Sütő Borcsa valék” sírversbe fogott, hirtelen fejhangra váltott s nénike hangon, szoprán szólamként parodizálta, olvasta a sorokat: „Sütő Borcsa valék, nem szégyen, nem titok, nagy veszély a kórság, csak ennyit mondhatok, hétfőn még fehérre meszeltem a házat, keddi kakasszóra elvitt a gyalázat.” Kodályt követve százával születnek Weöres-versekre zenék: sanzonszerű, könnyűzenei műfajhoz sorolandók és a kor legjobbjainak remekei, mint Farkas Ferenc dalciklusa, a Gyümölcskosár, vagy a Rózsamadrigál, Ligeti, Decsényi János, Szokolay Sándor nagyobb lélegzetű s rövidebb darabjai! Sok száz zeneszerző közt Weöres megzenésítése sorában az egyik legújabb Eötvös Péteré. Hangszeres darab, mely Weöres nonszensz verseire íródott. (Andrej Borejko vezényelt, a Monte-Carlói Filharmonikus Zenekar játszott az ősbemutatón) A költő olyan tökéletesen komponálta meg a versek ritmusát, hogy kiváló alapul szolgáltak egy ütőhangszeres mű megalkotásához - mondta a zeneszerző. Az eredeti nyelv érthetőségének, szerinte, nincs jelentősége, a versek egyfajta nyelvi kultúra ritmusban jelentkező esszenciáját adják... Marad a ritmus, a melódia részévé válik a zenekarban, a szöveg így transzformálódik, s mint egykori indiai ütősök, azt játsszák az előadók, amit mondanak... Látjuk a megzenésítések hosszú sorainak tükrében is, Weöres Sándor képes rá, hogy átismételje, újjászülje a világ irodalmának évezredeit, a magyar költészet régmúltjának ízeit a parafrázisok, szelíd paródiák, álarcok és átlényegülések változatos seregével. Neki is, mint Kodálynak, megvannak a maga „megkésett melódiái” - hol Psychét teremt, hol Arany bőrébe búvik. Régi olasz formákat, latin szekvenciákat éltet világvárosi lírájában, s ezzel nemcsak a moderneknek, kortársává lesz Petrarcának, vagy Celanói Tamásnak is! Ahogy Stravinsky Pergolesit megidézi, vagy Bach Brandenburgi versenyét, éppúgy Weöres a régi olaszokat, vagy barbár dalt, egy egész világmindenséget, kedve szerint. Játékosan? Igen, ha a játékot is szerkezeti elemnek fogjuk fel, ha felismerjük: nála gyakran derűs fénye van a tragédiának, a játék és jókedv pedig ellentétpárként lehet jelen. Zenéről, versről készítettem rádióműsort 1963-ban. Kodályt (az akkor még nem róla elnevezett) Körönd sarokházában, Weöres Sándort a Törökvész úton kerestem fel. Kodály ezt mondta: „Weöres Sándort még nem ismertem, amikor egy újságban, gondolom a Pesti Hírlapban megjelent az Öregek, a költő diáksapkás arcképével. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést és főleg fiatalember szavában az öregek iránti szánalmat. Az Öregek egyúttal bizonyság arra, hogy nincs korhoz kötve a költészet, tizenöt éves korában is írhat valaki jó verset.” Másnap Weöres Sándor elé tehettem mikrofonomat. „Szövegszerzői pályafutásom azzal kezdődött, hogy tizenöt éves diákkoromban váratlanul levelet kaptam Kodály Zoltán mestertől, aki értesített, hogy Öregek című versemet feldolgozta kórusra. Még az iskolapadban ültem, csodálatos volt számomra, ma sem értem egészen, hogy az akkor élő legnagyobb zeneszerzők ketteje közül az egyik, egy diákgyerek verséhez nyúlt.” A Norvég leányok című költeményéről kérdeztem, hiszen Kodály, mint az Öregeket, ezt is megzenésítette. „Huszonnégy éves koromban Norvégiában jártam és ott írtam ezt a kis tájverset. Majd elküldtem Kodály mesternek, akinek azonban akkor nem tetszett ez a vers. Volt benne néhány zavaró elem. Később, talán évek 57
