Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Alexa Károly: Rónaszéki Linda kiállítása

kotó, azaz olyan elhivatott művész, aki ne teremtené meg a maga személyes világát, hogy ott berendezkedjék. A kérdés az, hogy ez a Hely miféle kapcsolatban áll azzal a Hellyel, ahol mi többiek vagyunk, amit henye szóval valóságnak nevezünk. Hadd hívjam segítségül a művész, hadd mondjam inkább így, Linda, két mondattöredékét: „lenyomatokat veszek a természet formáiról”, ez az egyik, a másik meg így hangzik: „útjára engedek néha egy színfoltot”. Az okoskodó ítész ilyesmiket olvasva azonnal elkezd merengeni azon, hogy ezt az ars poétikát miféle szálak kötik a - megint paradoxonnal élek, de nem meggondolatlanul - hagyományőrző neoavantgárd egyes irányaihoz. Mi tagadás, bennem is felötlöttek olyasféle emlékek, ma már inkább emlékeztető kategóriák, mint a koncept art, valamiféle megtagadva tovább éltetett minimalizmus, a land art, sőt észlelve néhány „testies” művészi ötletet még a body art is.

A lényeg azonban az, hogy amit Linda önmaga művészetéről mond, az nem ars poétika, hanem maga a praxis, ldeológiaellenesebb művészetet elképzelni sem tudok, mint amit ő művel. Ahol a természet rákényszerül arra, hogy teremtett természetté váljék, hogy - némi tudálékossággal eljátsszunk a régi filozófiai „szójátékkal” - a natura naturans és a natura naturata elválaszthatatlan egységben legyen jelen. Ez a „természet” magába foglal mindent, amit - mondjuk - a látvány és a művészi akarat, meg a játékos kedély és a véletlen kínál, de magába azokat a belső tereket és tájakat is, ahova csak az intuíció vagy az álom hatolhat le. Vagy a mese. Ezért is lehet érvényes az a szükségszerűség ebben a művészi világban, hogy nem határolódik el a kép a szövegtől, azaz a folt a szótól. Kicsit talán iskolásán emlékeztetnék azokra az időkre, amikor az ún. összművészet nem ideologikus törekvés volt, hanem ösztönvezérelte késztetés, sőt kényszerűség. Linda említi valahol Gulácsyt és Csáth Gézát a száz évvel ezelőtti századfordulóról. Bízvást melléjük írhatnánk még számtalan nevet akkorról, lírikusokat és piktorokat, még festőköltőket, tollal és ecsettel egyszerre mesélőket is, abból a korból, amikor Ady a nagy „mese-zajlásról” beszél egy olyan költeményben, aminek meghökkentően azt a címet adta, hogy A mese meghalt. A mese - mondták a régi szakemberek - Endform. Amiben, ha nincs is minden benne, de minden benne lehet. A természet és a titok, a varázslat és a véletlen, a test meg a lélek, a szeretet és a bűn és az igazság. És: a szépség. És az egyszerűség. Ám ami pontszerűen, azaz szűkszavúan és foltszerűen egyszerűnek látszik: ott a mélység kapuja. Paradoxon persze ez is. Hogyan tud egy művészi jel egyszerre érzéki formaként és mesélő üzenetként létezni. És újra a személyes művészi gyakorlat felől nézve, alighanem Rónaszéki Linda maga is vallja, amit napjaink egyik legizgalmasabb költő-filozófusa, Végh Attila állít, hogy „ha a művészeti ágak önmagukba záródnak, vége a művészetnek”.

És előttem egy kép, a régmúlt valóságból, egy öreg költő, akinek létét sokan mint valami angyali létezőt szemléltük áhítattal, ahogy éppen rajzol, és nem is a kéz mozgatja a színes ceruzát, hanem - ki tudja mi. Weöres Sándor nevét nem mellőzhetjük, ha ezeknek a képeknek a szuggeszcióját próbáljuk a magunk számára tudatosítani. Az angyali költő emlékét. Aki valaha kiadott egy versciklust Fairy spring cím alatt. Tündérkedő tavasz, mondanám. És - mert persze nem tudom legyőzni tudálékoskodó tanáros természetemet - hadd emlékeztessek arra, hogy ama nagy békés viktoriánus időkben, de lélekben éppen ebből a viktoriánus világból kivonulni próbálva - volt Angliában egy művészi irányzat, ami azután több mint száz év után újra meg17