Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Alexa Károly: Rónaszéki Linda kiállítása
ALEXA KÁROLY Rónaszéki Linda kiállítása TISZTELT KÖZÖNSÉG! Ha szabad egy kurta, de ideillő, ám mégis felettébb illetlen vallomással előhozakodnom, ez csak annyi, hogy mindig feszélyezve hallgatom a vernisszázsokat megnyitó, bevezető szavakat. Ez a feszélyező érzés természetesen - szinte az elviselhetőség határáig - fokozódik, ha magamat vagyok kénytelen hallgatni. Egy kiállítótérben ünnepélyes mondatokra és fellengzős szófordulatokra kényszerülni, mi tagadás, valóban kényszeres szerep. Mondom ezt most, akármilyen paradoxon is, amikor nem is akarom leplezni örömömet, hogy Rónaszéki Linda felkért arra, hogy kiállítását megnyissam. De jobban szeretném, és sor kerül majd erre is valamikor a közelebbi napokban, hogy némán nézzem a képeket és hagyjam, hogy ők szóljanak hozzám: azaz szólaljanak meg bennem. Úgy gondolom, hogy egy kiállítás a képek ünnepe kell, hogy legyen és ne a szavaké. Úgy vélem, hogy a képek ünnepe sokkal inkább a személyes találkozás alkalma, mint valami közösségi rítus dramaturgiájának kerete. A rítusokról persze nem mondhatunk le, hiszen ezek éppen a közösségi alkalmak legfontosabbjai, és mint ilyenek, mint az együttlét alkalmai - távlatosabban - akár az egyéni élmény megfogalmazásához is hozzájárulhatnak. Vallomásomat még azzal egészíteném ki, hogy nem vagyok se művészettörténész, se műkritikus, biztosabban mozgok az irodalom területén, ahhoz viszonyítok másfajta műtárgyakat, hiszen képzőművészetről (meg persze a zenéről) beszélni csak hasonlatokkal lehet, metaforikus utalásokkal, vagy indulatszavakkal. Generációm sok festőjével-szobrászával-fotósával-zenészével vagyok kollegiális-baráti viszonyban, és őrzöm azokat a kedves pillanatokat, amikor egymás újabb munkáit dicsérgették a műteremben, vagy egy tárlaton a megnyitó elhangzása utáni kedélyes hangzavarban, kezükben egy vörösboros pohárral. „Te, öreg...”, mondták, „Ez... valahogy... igen”, dünnyögték, de jobbára csak ciccegtek, a szájukat húzogatták és csillogott a szemük. Szabados, Aknay, Szemadám, Banga, Szemethy, Várnagy, Deim, Bukta meg a többiek. Most, a megszólalás nehézségével küszködve, abban reménykedem, hogy valamiféle privát élmény talán szót kaphat ezen alkalommal. Ugyanis - bármily különösen hangozzék is - Rónaszéki Linda képei nem hagyják, hogy beszéljünk róluk, tiltakoznak a fontoskodás, a tudálékos nagyképűség, a kartotékoló tudományoskodás ellen. Viszont egy hallatlanul nyitott világot alkotnak, ahova szívélyesen és valami nőies melegséggel invitálják a belépni akarót. Ezt a szeretetteli légkört azonban egy nagyon is következetes, önmagával szemben igencsak határozott, a biztossá válni látszó alapokat és fejleményeket újabb meg újabb kísérletekkel, művészi kalandokkal próbára tenni képes, azaz merész művészi magatartás hozza létre. Miféle világ áll most nyitva előttünk? Ugyanis ha azt mondjuk, hogy a művész „külön világot” teremtett, nem mondunk szinte semmit. Nincs olyan elhívott álló
