Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
Megsérült? Slussz! Kimúlt! Rosinante alulról szagolja az ibolyát! Kaputt! Annyi neki! Érted? Rosinante többé nem kér enni. Szétlapította egy ötven méter magas vasszörny. Az nem lehet, kezdtem volna, de a barátom közbeszólt. Kussolj. Lehet. Figyelj rám. Majdnem megdöglöttünk. Világos? Rakd össze a két kezed, rebegj hálaimát, gyújts gyertyát, ajándékozd meg a szeretteidet, oszd szét a pénzedet a rászorulók közt. Feltámadtunk. Ott, ahol az éjjel letettük a kocsit, egy órával ezelőtt összeomlott a toronydaru. Letarolt pár erkélyt, szétlapított néhány kocsit. Halott is van, meg sebesültek. Rosinantét hosszában kapta telibe. Csak a színéről ismerni fel.... Ne rohanj, nincs értelme. Itt állok ötven méterre. Senkit sem eresztenek közelebb. Az utca lezárva, a környék lezárva, mindenütt mentők és tűzoltók. Minden szó igaz volt: a kocsimból nem sok maradt. Másnap a helyszín közelében megtaláltam az egyik gömbölyű lámpáját - valami csoda folytán egy karcolás sem esett rajta hetekkel később pedig visszakaptam a gyűrött rendszámokat és egy pár piros, vadonatúj kínai békauszonyt. A szakértői jelentésben ez állt: „A Mam- mut-torony épületén dolgozó daru bontásakor az álló darutörzshöz képest a forgórész a normál kúszatási helyzethez viszonyítva száznyolcvan fokban elfordult, aminek következtében a törzs elemeiben túlterhelés lépett fel. A daruomlás kikerülhetetlen volt.” Ahogy kikerülhetetlennek bizonyult az is, hogy három nap múlva szembenézzek a fehér köpenyes nővel. Hajdani szerelmem és első feleségem gyerekkori barátja, egyben kolléganője, ebédidőben állított be. Jézusom, fordította égnek a szemét, amikor kinyitottam az ajtót. Ne szenvedj már olyan látványosan! Puszit nyomott az arcomra és tovább pörölt. Férfiak! Miért hiszi mindegyikőtök, hogy éppen az ő farka tengelyén forog Föld? Bepillantott a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és azt mondta, pfuj! Berontott a szobába, belevetette magát Barbara egyik kopott karosszékébe, majd azon nyomban föl is pattant. Hogy tudsz egy órát is eltölteni ebben a koszfészekben, fintorgott a felszálló port hessegetve. Itt vagy bárhol, feleltem. Csak ne otthon. Mindegy, nem azért jöttem, hogy tisztába tegyelek. Vagyis dehogynem. Éppen azért. Köpenye zsebéből előhúzott egy borítékot. Gondolom, el kellett volna égetnem. Azóta őrzöm. Lassan fél éve. Rohanok, mert nekem mindig a spenót marad meg a rántott párizsi. Egy levél volt, amit a feleségem a halála előtt egy másik férfinak írt. Nem szerettem a tartalmát, de az a másik még kevésbé szerette volna. Végső soron felszabadító volt. Aznap háromszor, másnap óránként néztem be az Alhambrába. „Lehetetlen, hogy ne beszéljek vele.” Nem találtam, ahogy nem találtam másnap, harmadnap és a következő hetek egyikén sem. Katharina többé nem mutatkozott. A fásult pincérnőt hiába faggattam, semmit sem tudott. Kérdezősködtem, telefonkönyveket és különböző nyilvántartásokat forgattam, hivatalokban nyomoztam, de mindenütt elakadtam: a neve sem bukkant fel soha. Evett a fene a kíváncsiságtól, de aggódtam 7
