Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)
Akkor, ezerkilencszáznegyvennégy október huszonkilencedikén estére elhagyja minden ereje. Szeme előtt még nem jelenik meg, ahogy beront az ajtón az a három partizán férfi meg a két nő, és ő már az elsőnek a tekintetében látja, hogy mit akarnak, hiába sorolják, hogy fegyver, rádió, addigra már minden ilyesmit összeszednek. Bemegy valamiért belső szobába, kisvártatva a nagyanyja kiabál, hogy ki ne jöjjön, maradjon bent, feküdjön be az ágyba, húzza magára a dunyhát, mint aki nagybeteg. Az a férfi meg, a három közül az első, aki bemegy utána, lerántja róla a dunyhát, a földre dobja, és a következő mozdulattal elkapja a mellén az ingét. Marokra fogja a gombolásnál. Úgy emeli föl, és kérdezi közben, hol a rádió, van-e fegyver a szobában. A másik kettő röhög, a két nő meg kintről az ajtó ablakán keresztül lesi, hogy mi történik odabent, mert őket kint hagyják a férfiak, hogy távol tartsák a lány anyját, nagyanyját, amíg ők hárman átkutatják a szobát. Arcában érzi a férfi dohánytól, bortól meg pálinkától bűzlő leheletét. Látja a mohó villanást a szemében. Aztán a hangokat is hallja, hogy a rádiót, a fegyvert kérdezi, a másik kettő meg elismerőn mordul a háta mögött, miközben emez az ingénél fogva magához húzza őt, le-föl jár, látni, ahogy emelkedik, süllyed a zöldes színű, mocskos katonaing alatt a mellkasa, feltűrt ujjából kilátszik izmos férfikarja, ott hadonászik az orra előtt, hatalmas kéz, csupa fekete szőr férfikar, le-föl járó mellkas. Ami utána történik, abból semmi nem marad meg benne. A vér, a fájdalom, a mocsok, a jajveszékelő nagyanyja, édesanyja, semmi. Mikor az első férfi másodszorra is begombolja a nadrágját, mert a rangja jogán másodszor is él az alkalommal, addigra ő már nem lát, nem hall, testét körbevonja az az áttetsző, dunavízhez vagy az álom közegéhez hasonló folyadék, hogy elmerülhessen benne. A nagyanyja jajveszékelő hangját se hallja, az édesanyja alakját se látja, amint a hokedlira tett mosdótálban szó nélkül csavargatja a fehér vászonruhát, amivel tisztogatja, mint utoljára pelenkás kislánykorában, és közben potyog a könnye, megállás nélkül hullanak a sós cseppek a lánya meggyötört teste mellé, miközben fülében visszhangzik a két partizán biztatása, hogy Szakítsd szét a magyar kurvát!, így jár minden fasisztabérenc fattya!, és ő nem mehet be hozzá, hogy segítsen rajta, útját állja a két partizánnő, az édesanyját is félrelökik, az idős asszony megtántorodik, ő kapja el, hogy tarkóját bele ne üsse az ajtófélfába, és akkor az édesanyja megkapaszkodik benne, arcát a mellébe temetve zokog, Istenem, istenem, mért bünteted ezt a szegény ártatlan virágszált!, Mért nem nyitod meg az eget, és küldöd le az angyalodat érte!, Mért nem viszed magaddal, mért hagyod itt szenvedni ártatlanul ebben a földi pokolban! A lánynak nyitva a szeme, de nem lát vele, hallani se hall, egykedvűen mered maga elé, tudomást se vesz a két asszonyról, édesanyjáról meg a nagyanyjáról. Távoli, gyermekkorából visszaköszönő hangnak tűnik a kopogás is, a reszelős hangú szomszédasszony alakja, amint kezét tördelve jajveszékel, hogy mi történt, Olyan szép, olyan harmatos még az a négy liliomszál, nehogy azokat is időnap előtt leszakítsa egy durva férfikéz, nehogy besározza a becsületét a bakancsos partizán! De ő már nem hall ebből semmit, mindegy is, hallja-e a füle vagy sem, úgysem érti a szavak jelentését, nem látja az édesanyja fájdalmas arcát, amint bólogat, mert hang nem jön ki a torkán, pedig üvöltene, de nem tud, csak a könnyei potyognak kövér cseppekben. Nem látja a nagyanyja sötétruhás, fejkendős alakját, aki ott áll 164
