Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)
kén is az ásatást. A tanácselnök sűrűn pislog, amikor előadja neki a mondókáját, hol a feje búbját, hol az orra hegyét vakargatva fészkelődik a székében. Beszélni fogok a bíróval, ígéri, aztán dehogy beszél vele, pontosabban egy félmondattal megemlíti előtte, aztán a bíró is elintézi egy kézlegyintéssel, azért az öt-hat emberért, aki ott lehet!, Hol van az a másik háromszázhoz, akinek a sírját a töltésnél kellene feltárni! Nem is lesz belőle semmi. Mindenki hallgat. Az is, aki tud valamit, és nem meri, nem akarja elmondani, meg az is, aki tudni nem tud ugyan pontosat, csak sejt valamit, de nem akar kérdezősködni, hátha a másik esetleg többet tud nála. Mint egy sötét árny, úgy ül annak a néhány napnak az emléke a falun. Aki teheti, igyekszik minél előbb elfelejteni. Most meg talán már Dragan se él, pedig egyedül ő tudja, hogy a pálinkafőző ösz- szedőlt épülete körül még a pipacs is pirosabban virít májusban, mintha a maguk ásta sírban porladók vére festené egyre pirosabbra. Talán senki nem lakik már a faluban, aki még emlékezne a két osztálytársára, Szepi bácsi és Rozi néni fiára, meg arra a másikra, aki szintén azon az éjszakán tűnt el nyomtalanul a faluból. Pedig Dragan nem rossz fiú, apja temetéséről hazafelé menet megfordul a fejében, de szívesen mondaná most, Szepi bácsi, jöjjön, ássuk meg azt a kis dombot ott a pálinkafőzőnél, ott lesznek. Hátra is néz, és talán látja is a két öreget, de mire kiáltana utánuk, addigra elnyeli alakjukat a Duna köde vagy a szerémségi dombok felől támadó forgószél pora. Négyen ülnek odabent. Négy fiatal lány. Meg egy ötödik is, kicsit távolabb. Azok négyen hallgatják, ahogy ennek az ötödiknek összekoccan a foga, még mindig vacog. Szólni nem szólnak, sem azok négyen, sem ez az ötödik. Október huszonkilencedike lehet. A legbelső szobába terelik őket, addigra már mindent elvisznek, amit akarnak, a rádiót, a harmonikát, a messzelátót, mindent, a biciklit is lehozzák a padlásról, férfi sincs a háznál, ide már nem jönnek vissza. Se élő, se holt, ahogy ül a másik néggyel a belső szobában. Azok négyen összekapaszkodva, a földre terített szalmán gubbasztanak, hátukat az ágy szélének vetve. Ő az ajtóhoz legközelebb, pont annyira távol tőlük, hogy még ki tudná venni arcukat a sötétben, mert a hold bevilágítja valamennyire a szobát, a sötét ellenére is látszanak a körvonalak, őt is látják azok négyen. Remeg, megállás nélkül vacog a foga. A másik négy nem is bánja. Megnyugtató látni egy náluk is szerencsétlenebbet. Nem löknék ki maguk közül, ha odaülne közéjük. De nem akar. Félrehúzza a szalmáját, nem néz egyikre se, semerre, üres tekintettel, remegő kézzel odább vackol meg magának, egész közel az ajtóhoz, a másik ágy lábánál. A belső ágynál hosszában ülnek amazok, ő meg az innensőnek, az ajtó felőlinek a lábánál. Nyomorult marad egész életére. Negyvenötben megszületik a nagyobbik fia, aztán a másik, majd még egy lány is, de akkor is nyomorult marad. Pedig a férjével jól jár. Nem rossz ember. Sose mondja, hogy nem tőle van az első gyerek. Mikor az embert nagyon bántják, nem akarja, hogy rögtön vigasztalják, jobban szeret egy darabig félrehúzódni, mint a kutya. Idő kell hozzá, mire fogadni tudja az együtt érzést. 163
