Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 18.)
révén továbbított. És majd szintén vele, a „mi” sofőrünkkel fuvaroztatja magát a helyszínre.- Mégis más, mintha mentő viszi az embert - akart kedélyeskedni. Tudomásul vettem, de így sem kívántam tovább a társaságában lenni. Elköszöntem és távoztomban biccentettem ajánlatára, miszerint szobámba vitet valami ennivalót. 97. Hotelszobám tükrében puffadtnak láttam ábrázatomat. Ennél is taszítóbbnak találtam gézzel körbetekert fejemet, plusz harmadnapos borostával borított képemet. Bolondozásképpen füttyenteni próbáltam, de nem sikerült, mert fejsérülésem részeként merevre dagadt a szám széle. Egy légy döngését hallottam. Istentelenül el vagyok látva, mondtam magamnak és menten az Istent okoltam bajaimért. Hallottam valahol, hogy végtelenül sokat dolgozik ugyan, de időnként elnagyol ezt-azt, mint például most engemet. Mozdult bennem a készség, hogy magam is tegyek magamért, de lustaság bénított. S erről eszembe jutott az ide passzoló megfigyelés, amely szerint a lustaság mibenléte, hogy pihen egyet az ember, mielőtt kifáradt volna. Követve ezt a bölcseimet, az ágyra dőltem és lehunytam a szemem. Rögtön riadtan felnyitottam, attól tartva, hogy elalszom. Órámra nézve láttam, hogy nincs hiba és újra lehunytam a pillámat, majd megint kinyitottam. Ezt ismételgettem néhányszor, azzal a morbid gondolattal játszva, hogy a végső lehunyásra tréningezek. Kis idő múltán azonban megembereltem magam és előkészületeket tettem a tervezett utcai barangoláshoz. Erő kellett, hogy ebben az irányban tartsam magam. Albérleteimben is előfordult, hogy felkeltem, aztán visszafeküdtem és úgy elaludtam, hogy förgeteg sem ébreszthetett fel újra. Származtak is gondjaim a későn kelésből, aminek forrása a későn fekvés volt. Sok délelőtti programról, előadásról, értekezletről elkéstem, amelyek tartalmával aztán csak eszpresszókban ismerkedhettem, utólag. A kord zakómat vettem fel, és pénzt tettem a zsebembe. Mindenekelőtt füzeteket akartam vásárolni. Terveztem, hogy cikkek, tárcák, novellák vázlatait rögzítem. Egyáltalán: bulgáriai beszámolóm alapanyagát vetem papírra. Ennél most nincs időszerűbb! Lendülettel érkeztem a szállodán kívüli világba. A tudatos turistát alakitva kezdtem bámészkodni, s egyszer csak bekattant a Szabad Nép munkatársának, Tardos Tibornak „A tengervíz sós” című írása. A párt és állami propaganda falrengető gúnyolása, sárba hempergetése. Az Irodalmi Újság közölte, és fantasztikus hatással volt rám. Arra is emlékeztem, hogy 1956. június 16-án jelent meg. Napokig foglalkoztatott akkor és terveztem, hogy hasonló témában én is írok egy remeket, de nem került rá sor. Más esetekben is jellemző volt, hogy nem sikerült azonos időre megfelelő gondolatot, zavarmentes teret, papírt és tollat egyszerre egybegyűjtenem. Szétszórt, rendetlen voltam. Azzal vigasztalódtam, hogy Aristoteles peripatetikus iskolájába járok, és a végeredmény megmutatja majd, mennyivel 132
