Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 18.)

Már akkor felfigyeltem erre az emberre, amikor az óriási térségű étterembe lépett. Az volt benne leginkább feltűnő, hogy minél közelebb jött, annál kisebb lett. Az asztalunk mellett állva úgy hunyorgott, mintha álmossággal küzdene. Apró szemei mogorván pislogtak a ráncok közül.

Nem beszélt sokat, mert a tolmácsnő hamar leintette, és a jelekből úgy ítéltem, el is hessentette.

Az ember azonban helyben maradt. Kisvártatva újra előhozakodott közlendőjével, a tolmácsnő pedig ismét utat mutatott neki.- Nézze már ezt az erőszakost! Mintha részeg lenne! - vetett rám is egy röpke tekintetet a mérges tolmácsnő. Úgy értelmeztem, talán segítséget is vár tőlem a tolakodóval szemben.

Kissé kihúzott derékkal kezdtem figyelni a jelenetet, majd a férfiúhoz fordultam.- Nézze barátom. Nem tudhatunk sokat egymásról, de engem egyik pesti ismerősömre emlékeztet, aki a csapszékek örökké mámoros képű szellemalakja. Bütyök kemény testű ember, de olyan szép a szíve, amilyennek rajzolni szokták a szívet. Megissza, amit kap, de nem jutna eszébe, hogy nőket vegzáljon. Hölgyek közelében ő víznél csendesebb, fűszálnál kisebb, s legfeljebb üres pipáját szortyogtatja, miközben síri a csend körülötte, mintha a levegő is meghalt volna.

Visító nevetésben tört ki a tolmácsnő, ami azonban rögtön köhögésbe, hörgésbe fordult. Az asztalra görnyedt fájdalmában, talán szégyenében-zavarában. A korábbiaknál is hevesebb mozdulatokkal utasította távozásra a mellette álló embert.

Az el is oldalgott, de máig hiszem, hogy nem a tolmácsnő parancsoló gesztusai késztették a kapcáskodás befejezésére, hanem az hatott rá inkább, amit én mondtam neki, még akkor is, ha semmit nem értett belőle.

A tolmácsnő nagyon is értett. Még sokáig pukkadozó nevetéssel jutalmazta gáláns hősködésemet, majd beszélgetésünk egy korábbi elemére tért vissza, ami feltehetően elhangzása óta foglalkoztatta.- Szóval maga önmegtagadási fogadalmat tett. Ismertem egy másik alkoholistát, aki szintén gyakran tett fogadalmat, de ő mindig be is tartotta. Mintha már az anyja méhében megfészkelt volna agyában egész életprogramja. Mindig pontosan tudta és jelezte is, mit hoz a holnap.

Lezsernek próbált látszani, amíg csivitelős szövegét mondta, közben azonban kapkodó mozdulatokkal rángatta elő részint apró retiküljéből, részint ruhája zsebeiből a köhögési rohama ellen használatos tégelyeket, fiolákat, zsebkendőket, egyebeket. A rilai kolostorban, a semmiből előtűnt, csodálatos kínai társaságában tört a tolmácsnőre hasonló roham. Tanácstalan voltam azt illetően, hogy mitévő lehetek a mostani helyzetben.

Bizonytalanul kapcsolódtam az általa szóba hozottakhoz.- Hát, én látja, inkább nyavalyás alak vagyok a maga alkoholista mintájához képest! Ugyanakkor szerencsés, mert jól rendezi a sors, hogy erről a titkomról mások nem tudnak. -Élénkebbre fogtam a mondanivalómat. - Sokan szeretnék persze tudni, mi rejtezik bennem, de nem árulom el. A népek bosszantásaképpen olykor pedig még mutatom is, hogy titkolózok, holott nincsenek titkaim, illetve, amik mégis vannak, azokat magam sem ismerem. Ámde, ha megtudnák mindezt a népek, megharagudnának rám. Sértettséget éreznének, s bizonyára meg is vetnének, mert úgy hinnék, becsaptam őket azáltal, hogy többet mutatok, mint amennyi vagyok. 130