Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)
szereltségéhez. Leveleket írt a szerzőknek, a lektoroknak, a feljebbvalóknak - kért, megköszönt, hárított, visszautasított (férfiasán gyengéd bájjal), sürgetett, tájékoztatott, közbenjárt, jelentett. Kéziratokat nyugtázott, lektori jelentéseket mérlegelt, utalványozott, nyomdai ügyeket intézett. S közben a Dékáni Hivatallal meg egyéb főnökségekkel is kapcsolatot tartott. Slapaj munka? Az bizony. És mégis..., aki vele - valós vagy „potenciális” - szerzőként kapcsolatba került, az nemcsak magát érezhette valakinek, hanem annak tartották a pályatársak is. Kéziratot elfogadó levele egyenlő volt a lovaggá ütéssel. Tanítványként is szerettük, becsültük, élveztük a szcé- nát, ahogy a beszédbe lendülve - mondjuk Balassi „hárompilléres” verskompozíciójáról vagy Darholcz Kristóf Novissima tubájáról - egyre gyorsabb lett a szava, kis tincs rezeg a homloka közepén, papírhamutartója - amit az óra elején hajtogatott magának és a szomszédos széken ülő diáknak - egyre púposodik. Amikor búcsút vett az egyetemtől, konkrétan a Tolnai-tanszéktől - alighanem azért, hogy a mesterrel, az egyetemre be nem fogadott, Klaniczay Tiborral végre közvetlen munkakapcsolatba kerülhessen engem javasolt a megüresedett helyére, átadván székét is meg íróasztalát is. Az öreg asztalt fiókostól. A fiókok meg tele voltak papírral... Ezek tornyosulnak itt most előttem, valószínűleg a hátrahagyottaknak csak egy része, talán csak töredéke, de így is kitenne néhány kötetet. Mindenféle papírok - kéziratok és szövegtöredékek, ajánlkozó és szemrehányó levelek, köszönet nyilvánító sárga postai lapok, „átütőpapírosos” szövegborzalmak, ősdilettánsok grafitos önfertőzései, „újrahasznosított” régi gépiratok, akták, a lektori szigor tőmondatos firkálmányai, meg Isten tudja, mi minden. Postai irónnal, agyonrágott (képzelgek) végű ceruzával, mártogatós tollal, olyik „szigorúan ellenőrzött” stencilen, de a zöm írógéppel; a zöm zöme persze háború előtti csatrogányokon íródott, Continental, Remington, Underwood..., agyonkopott szalaggal és koszolós lila-kék-fekete indigóval, és egyiken sincs hosszú í meg ú. Ezek a papírok, amennyire „kezelendők” voltak aktualitásuk idején, annyira érdektelenek lehettek már együtt és külön-külön a címzett vagy a kartotékoló számára akkor, amikor odahagyta őket a fiókban. Elintézett dolgok emlékeztetői, de hát ha van még „más”, van még „elvégzendő”, ki is akar emlékeket gyűjtögetni és szortírozni?..., néhol rajtuk a piros vagy kék ceruzás megjegyzés: „Levél ment. KT.” És most jött el az ideje, hogy a sokszoros véletlenek csapdáiba ejtett idő végre emlékezetté, azaz históriává váljon. A papirosok által „lefedett” idő: az 1953 és i960 közötti évek. De ha némely levélíró életkorát is nézzük, bizony megcsap a századelő levegője is. Dokumentumok véletlen halma - mint rés a történelemben, hogy egy szándékos képzavarral éljünk. Az egyes papírok felsorolása lehetetlen, anotálásuk - hogy régi szakmám szóhasználatával éljek -, szóval, jegyzetelésük, hónapokba telne. Pedig, mivel egy szakmai műhely hagyatékával piszmogunk, az lenne a „szakmai minimum”, ha a kéziratos jelzéseket egyeztetnénk a kinyomtatott évfolyamokkal. Itt van például egy 9 oldalas gépírásos esszé Szemere Bertalanról, aláírás: Sárközi György. „Az” a Sárközi volna?... Egy olvashatatlan aláírású tintával írt szöveg Krúdy és a ruszinok kapcsolatáról... Kosztolányi Dezsőné rémes gépirata, tele ceruzás fir- kálmányokkal Móricz Zsigmondról... Itt egy „egyes sortávolsággal” gépelt 17 oldalas tanulmány Kemény Zsigmond „történelmi művészetéről”. Akad Móricz-vers és itt van Lesznai Anna verses naplója az 1938-40-es évekből... Van egy elég darabos megfogalmazású (és alighanem befejezetlen) - tudósítás?, rekonstrukció? - Schöpflin 100
