Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)

hogy Bóta tanár úrral (aki a József Attila lakótelep felől közelgett) egyszerre szálltunk le, s ő „No, öcsi...” megszólítással beinvitált egy pohár borra. És óh, a Corso. Kékharisnya kollégináknak el nem mulasztottam feltenni a kérdést: tudnák-e melyik klasz- szikus vers ihletődött itt a falak mögötti épületfertályok valamelyikében. Hát a Vörösmarty nevű alkoholfüggő és meglehetősen ragyavert (copyright Wéber tanár úr) akadémikustól a Gondolatok a könyvtárban, mert hogy itt volt az akadémiai könyvtár a Trattner házban, és hogy Petőfiék egy ajtóval arrébb jártak hangoskodni... Még egy Éva vermutot esetleg, vagy, netán, most volt ösztöndíj fizetés, egy gin fizzt? A Százéves, az Apostolok meg a Mátyás pince természetesen nem jöhetett szóba, de a Kárpátia igen, délelőtti sörök és sós kiflik, lásd a legújabb beszámolót erről Bere- ményi Géza remek új regényében. És hányszor, de hányszor álltam meg egy pillanatra a Kappel-ház előtt, Váci utca 19., amelynek első emeletén 1830-ban Kisfaludy Károly, 1855-ben meg - az emléktábla szerint - „a mesternél is nagyobb tanítvány” Vörösmarty Mihály elhunyt. 1966-ban értelemszerűen ezt is lebontották. Dunapart, könyvesboltok, utcák, kis terek, tejivók - ezek állják körül az én asztalomat most és kandikálnak bele a résnyire kihúzott fiókba. Most - 43 évvel ezelőtt. Az én asztalomat, amely mint mondtam, örökség volt. 1970. február elsején vettem birtokba, amikortól már jogszerűen használhattam a liftet, ugyanis ekkor vett állományba az egyetem, ahogy mi mondtuk nyalkán: az ország első egyeteme.

A hely, amit elfoglaltam - értve ezen a státuszt is, meg a széket is az íróasztal mögött- korábbi kedves tanáromé, Komlovszki Tiboré volt. Az ő portréját majd akkor próbálom meg felrajzolni, amikor régi magyar irodalmi elkötelezettségemről szeretném a kései számvetést elvégezni, most csak annyit, hogy ő lévén sokáig a legfiatalabb tanszéki dolgozó, afféle titkári feladatokat is el kellett lásson és emellett az Irodalomtörténeti Közlemények munkatársa is volt. Lényegében az egyetlen a gyakran változó főszerkesztők mellett. Temetésekor - 1996-ban - a gyászbeszédek mély megillető- döttséggel mondták ki, hogy ő maga volt az „ltK”. Az ltK pedig szinte egymagában volt évtizedeken át a szakmai nyilvánosság. Neki köszönhetem első publikációmat, még hamvas egyetemistaként. A bibliográfiákban így szerepel a nevem fölött a kis kritika: Csanda Sándor: Hidak sorsa, ltK, 1967.1. sz. LXX1. évf. 112-13. Ma is erőt vesz rajtam a verejtékeztető zavar, ha eszembe jut a postán érkező, régi „kutyanyelvre” hajazó „nyomdai levonat” s mellette a felszólítás: a korrektúrát postafordultával kéri a szerkesztőség - én meg azt sem tudtam, mi az, hogy „levonat”, ezt meg pláne nem, hogy mi is a „korrektúra”... És azt se tudtam persze, hogy mit is értett pár héttel előbb a felkérő levél a „flekk” szón, amiből mindjárt kettőt rendelt tőlem a „Szerkesztőség” a felvidéki szerző (gyöngécske) cikkgyűjteményének recenzeálása gyanánt. „Recenzeá- lás”, Istenem... Mindenesetre a levelekkel rohantam a 67-es villamossal Pestújhelyre az oroszórák kapcsán már futólag említett csoporttársnőhöz. És fogalmam sem volt arról, hogy az Erzsébet királyné útja és a Columbus utca sarkán álló házban már csak egy éve lesz Hamvas Bélának arra, hogy átköltözzön abba a világba, amelyről keveseknek voltak megalapozottabb sejtelmei, mint neki.

Komlovszki Tibor 1954-től 43 éven át volt az ItK-nál, technikai szerkesztősködés után végül felelős szerkesztőként. Alighanem minden munkát ő végzett, ez zömében- az akkor kommunikációs viszonyoknak megfelelően - levelezést jelentett. Akkor tehát, amikor még a telefon sem tartozott a munkahelyek és családi terek alapfel98