Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Faludi Ádám: Menetjegyzetek az újabb kilenc történetekből

Elég sivár terület volt, egy épülő új negyed befejezetlen falkezdeményekkel, betonpanelek egymáson, egymás mellett, és nem utalt semmi jel arra, hogy mi is lesz majd ebből az egészből.

Az óvó néni részint tudományos alapokra támaszkodva, részint egy csibéit okító kotlós szelíd türelmével magyarázott minden látható és tudható dologról. Tanított. Kotyogott a lakótelep felé haladva az egymás kezét fogva lépegető óvodásoknak. Minden, ami van tudható, égett bele emlékezetébe ötven év magányának irányadó bölcsessége. Olyan érzés kerítette hatalmába - ahogy mondani szokás mintha szárnya, kotlósszárnya nőtt volna, amelyet kiterjesztve tartott csibéi fölé. Védő, óvó anyai gesztusként, széltől, naptól, ragadozóktól, ártó és ismeretlen veszedelmektől takarva őket. A kettesével mellette vonuló gyerekek egyre csendesebbek lettek, egy idő után csupán cipőcskéik hangja hallatszott. Némán figyelték az óvó nénit, miközben lépéseik lassanként egymáshoz igazodtak, aztán kisvártatva már azonos ütemben, egyszerre csosszantak, koppantak, ütődtek a bal és jobb cipőtalpak a járdához. Ezt a különös alakzatot, helyzetet egy külső szemlélő, ha kellőképpen figyelmes, némiképp baljóslatúnak is minősíthette volna, megállva egy tanácstalansággal átitatott pillanat belsejében. De se távol, se közel nem látszott egyetlen külső szemlélő sem. Az óvó néni pedig felborzolt toliakkal, kiterjesztett szárnyakkal kotyogott, nem figyelt másra. Vendég a háznál - futott át rajta egyik pillanatban, az órájára nézett, még negyvennyolc perc a kezdésig. Ha csak tehette, naponta meghallgatta ezt a rádióműsort, úgy érezte, mindig tanulhat valami újat belőle.

Gyerekkora mesekönyveit sorolta az oltalmában tudott apróságoknak, előrebo- csátva, hogy ne feledjék szavait, meglátják majd, mekkora öröm lesz, amikor már esténként nem az édesanyjuk olvas fel a Kisgyermekek nagy mesekönyvéből, Móra Ferenc Hol volt, hol nem voltjából, Andersen megható Rút kis kacsa című mesegyűjteményéből az ágyuk szélén ülve, hanem mindenki saját magának választ egy-egy tanulságos történetet. - Majd meglátjátok, majd meglátjátok! - kotyogta.

Az óvodások pedig közben továbbra is egyszerre léptek a nem kapsz rétest estére ritmusára, akár egy képzett alakulat a panelszerelt akciófilmben. Akciós filmben, javított volna ki egy ügynök múltját levetni képtelen okoskodási megbízott, ha ezt hallja.

Aztán az építkezés közepének tájékán, amikor már a vasbeton, kontra a manók és a szegény szabómester kapcsolatának rejtett viszonylataira világított rá a kotlós néni, a sor elején haladó szőke fiúcska hátrapillantott. Néhány gyors fejmozdulattal, szemvillanással utasította a társaságot. Minden kétséget kizáróan ő volt a főnök. Rambó, Roki, Betmen, Dzsóker, Hasfelmetsző, Pókember, Szupermen, a Mijámi- helyszínelő, a Terminátor hasonlóképpen jelezte a szőkének, hogy minden rendben. Mindnyájuknak elege van. A szőkét Tekszaszikopónak hívták. Tudott szervezni és irányítani.

A lányok déenesláncukban a vámpír és piranha egyedfejlődési pontjukat igyekeztek mielőbb megtalálni. Olvasóként pergett ujjaik között a déenesláncocskájuk. Kszéna szintén biccentett a Tekszaszikopó felé, üzenve, hogy nekik is tele van a bugyijuk az egésszel.

60