Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

denféle) „kultúrpolitikai mainstream” alatt, valahol a „lényeg” közelében adtak hangot észleleteiknek.

Mi ez a lényeg? Aligha ennek az emlékezésnek a keretei közé tartozik ennek kibontása - ha egyáltalán volna esélyem rá, de a centenárium talán megengedi, hogy egyetlen irányból, a kritikai hagyomány felől utaljak rá. Bármilyen bizarrnak is hat, hadd hivatkozzam Szilágyi Ákos kárhoztatott szövegének már kifejtetettebb változata egyetlen mondatára. Ezt írja tanulmánya elején: „Weöres Sándor életműve, a modern irodalom annyi más nagy alkotójáéhoz hasonlóan, eleve megkérdőjelezi az irodalomtörténeti megközelítést, és csak teoretikusan közelíthető meg.” Mélyen igaz, egy-két apróbb módosítással. Nem „eleve”, hanem az irodalomtörténeti megközelítés mellett és annak részleges kudarca után. És semmiképpen nem „hasonlóan”. És a „teoretikusan” szó mögött sem azokkal a tartalmakkal, amelyek a cikkíró odatartozóknak vél.

Tehát? A teóriát írjuk le az érzéki tapasztalattal. WS levelt írt Fülep Lajosnak 1947. szeptember 3-án. Ebben arról a lelki tájról számol be, ahova eljutott. Ami nem más, mint „valami dimenziótlan Semmi”. így folytatja: „azt hittem, hogy innen tovább fölfelé kell jutni, ehelyett kilátás nyílt lefelé, az élet felé, mint a gleccser tetejéről a völgykatlanba. Megdöbbentő és éppen teljes valósága által valószerűtlen, ahogy itt megmutatkozik a lenti táj nagy vonalakban, rajta a sors felhő-árnyék mintázata és mögötte a megfoghatatlan dolgok hegytömbjei..., ... itt nem probléma többé, hogy miért kell létezni a sok zűrzavarnak, ha teljes összefogottságában eny- nyire zavartalan. Innen nézve a legszennyesebb dolgok sem ijesztőek többé, mert nyilvánvaló a hitelességük, a hovatartozásuk...” Ami itt lent van: „együttvéve a szeretetnek csaknem akkora máglyája, mint a Teremtő maga...” „Úgy látszik, hogy a jelenlegi élményem, bármennyire nagyvonalú is, nem szeret nagyvonalúan kifejeződni; hanem az igénytelenséget, mennél teljesebb ürességet... szereti.” Ezt kellene a „teória” nyelvére és az „irodalomtörténet” természetes folyamatrajzába beilleszteni. Azaz: költőként definiálni ezt a manó-angyal-féle léttelenség szóvivőjét, egy olyan dimenzióban, ami létezés is, meg művészet is, ahol a maga kivételessége és rokoníthatatlansága egzisztenciaként meghatározható, de amely nem érvényteleníti - mondjuk - Aranyt és Petőfit, Adyt és József Attilát, Pilinszkyt és juhász Ferencet. Ez a lecke - a számomra legalább is. De ezen meditálva tudom, hogy nem vagyok egyedül. Itt van Hamvas (1944 és 1947), itt Szentkuthy (1947), Teliér Gyula (1964), Török Endre (1964), Kálnoky László (1970), Szőcs Géza (1973), Vasadi Péter (1988), Szepesi Attila (1988), Beney Zsuzsa (1988), Határ Győző (1989) meg mások - és itt van a Magyar Hüperion legújabb számában a múlt hónapból egy kiváló esszé, Stam- ler Ábel írta és Euterpé ölén a címe. Egy újabb alapszöveg - úgy „teoretikus”, ahogy helyénvaló, azaz a „tárgyhoz” illő.

Hajnal van, pirkadóban, az őszeleji sötétség mintha vékonyodna, a keskeny holdsarló eltűnt valamerre, az éji bogár itt a nyári orgonán mintha halkabban és szaggatottabban ciripelne, ébredeznek a kutyák. Délről fúj a kedveske, szép napot ígérő szellő, valahonnan a Marcal felől, fel a Rábának. Mögöttünk a Kissomlyó hegye várja a szüretelőket, a szomszédos Dukából például, ahol a főúton kanyarogva nem lehet egy pillanatra nem lelassítani, Dukai Takách Judit szerény kis sírboltjánál. Errefelé ballagott, de hányszor Berzsenyi, lent meg mindjárt Sümeg, Kisfaludy Sándorral, aki korosodú úrként rezes fejű

314