Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

gyár költészeti századokban (minket rideg és együgyű „munkamegosztásra” szorított a státusrend, te „régi irodalmas” vagy, te meg „XIX. százados”), de igazán persze WS volt a hely és idő szelleme - bámulatos ötletei, megérzései, szellemi rakoncátlankodása lenyűgöző volt egy pályáját kezdő irodalmi ember számára. Hadd jegyezzem meg, hogy ekkortájtól vált szorossá barátságom a másik „segédmunkással”, Szepesi Attilával is Weöres költőként már ekkor nagyra becsülte őt), aki szintén nem fogja megúszni, hogy megrajzoljam költői-baráti arcképét. És ez azért lesz valószínűleg viszonylag könnyebb lecke, mert ő alighanem az utolsó irodalmi ember, aki még ma is „levelez”. Jobb esetben „gépír”. Materiális dokumentumokat termel. Ha lehet, nem használ telefont, nem tud bánni a számítógéppel, tehát nem ismeri az e-mailt. Hajdanában villamosbérlete sem volt, lyukasztotta a jegyeket rendületlenül, mondván, hogy nem akart semmiféle BKV-s hivatallal kapcsolatba lépni. Szövegtáramban sok „a Szepesi-anyag”, elképesztően figyelmes pl. a képeslapok kiválasztásában, levelei hosszúak és tartalmasak. Szépen ír és jól rajzol. Szerkesztőként persze olykor plusz munkára kényszeríti az embert, ebben a mostani Weöres-össze- állításban szereplő remek darabjait magamnak kellett „beírnom” az elektronikus szövegtérbe. De hát egyrészt amíg két ujjal pötyögtettem a betűket, volt módom elmélyülni poétái finomságaiban, másrészt arra a teljes könyvre gondoltam, amivel valaha megajándékozott saját keze írásával. Az efféle „ajándékozó gesztusra” - egyébként - a Weöres-szöveghagyományban is nem egy példát találunk.

Most negyedszázad után sem állom meg, hogy bele-bele ne lapozzak WS-nak ebbe a különös kuriózum-antológiájába, amiről - ha egy valamirevaló posztmodern értekező nem tartaná korszerűtlennek hogy átolvassa - számos olyan megállapítás volna levonható, ami a ma divatos poétikáknak a centrumához tartozna. Pl. az „ilyenfajta” válogatás „szövegtermékei” mihez tartoznak inkább: az „objektív” történeti hagyományhoz vagy a szerző alanyi szövegállományához? Annak idején, ké- szülésekor-megjelenésekor a magyar irodalomtörténeti gondolkodás - kánon! - radikális kritikája volt benne a feltűnő, ma inkább az, hogy mennyi-mennyi olyan adalékot talált WS a magyar múltban, amely az ő lírai törekvéseit előlegezi. A líra - mint olyan... - klasszikus esztétikai meghatározóinak fesztelen tágítása folyik itt darabról-darabra. (Elképesztő az a gesztusa, ahogy pl. Rájnis Józsefnek két lekottá- zott félsorát lefordítja „mintha-magyar” ritmikai jelekké.) Sőt talán beszélhetünk a líra versként való transzformálásának, sőt a líra szövegalkalmiságok felé tágításának merészségéről is. És persze a transzcendens tradicionalitásra való biztatásokként is értelmezhetők egyes meglepő versajánlatai.

Az még akár csak frappírozó ötletnek látszódhat (bár megfontolt itt minden szó), hogy - mondjuk - egy XV. századi „Elmegyek meghalni...” szöveget egy mozdulattal Füst Milánhoz húz, vagy önmaga „egyik” ars poétikájának igazolása lehet, amikor valamit „kóbor, fattyú versezetként” említ élvetegül, vagy ahol a többnyelvűség, másutt a puszta hangkombinációk zavarba ejtő varázslatosságára hívja fel a figyelmet de amikor „nem emberi hangot” észlel valahol, vagy amikor így fogalmaz „íme a gazdátlan hang. Mintha ős-zengés szólalna meg, a formálódás kezdetén. Vagy eol- hárfa, kertben kifeszített húr, amit nem penget más, csak a szél?” - nos ekkor az a WS „árulkodik”, akit mintha mostanában kezdenénk végre érdemben méltányolni - természetesen azok észrevételeit is megfontolva, akik korábban mélyen a (min313