Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál
ványom volta az ELTÉ-n (mondjuk inkább: járni volt kénytelen régi irodalmi óráimra), sőt a Weöres-botrány előtt egy-két évvel a Kortársban én mutattam be költőként is. Újabb dolgairól és közéleti tevékenységéről inkább nem beszélnék. De arra emlékszem, hogy évfolyamtársam, majd tanár kollégám, majd Mozgó Világos bajtársam, majd keresztkomám azt mondta a fiúról hajdan, hogy „generációjának Lukács Györgye lesz.” Lehet, hogy az is lett... A Három veréb hat szemmel című antológiát 1977-ben jelentette meg a Szép- irodalmi Könyvkiadó közel hat és félszáz oldalon. A belső címoldalon WS mellett még két nevet találunk, Kovács Sándor Ivánét és Bata Imréét. Valóban az övék volt a főszerep: a kezdeményező-ötletadó természetesen a költő volt, ő mondta ki mindig a végső szót is (bár utószavában végtelen szerénységgel „nem perszonális, hanem konzorciális antológiának” minősíti a könyvét), Kovács Sándor Iván volt a legközelebbi munkatárs, ajánlattévő és belső „szaklektor”, buldog szívósságú szöveggenerátor, Bata Imre meg az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként a kivitelezés minden fázisában közreműködött. (Az ő nevét sem emlegetjük már a rendszerváltoztatás kezdő évei után, pedig műve és sorsa nem éppen érdektelen, sőt a pártállami kulturális politika olykor valóban ördögien ügyes manipulációjának akár szimbolikus „termékeként” is számon tarthatná a kortörténet. Meg persze tudományos munkájának bizonyos hányadát is.) Kovács Sándor Iván KS1 szignóval szerette jelezni magát (valahova a szobájában ki volt tűzve egy címsor a Népsportból: „KS1 fölény”), munkamániás volt, megszállottan, hallatlan munkabírású, öntörvényű, és egyben (ha talán nem is mindig őszintén) a rezsim hálára kötelezett kádere, karriermániás, aki egy pillanat alatt és minden észlelhető indok nélkül képes volt ellenkezőjére váltani bármely emberi viszonyának, ha az közvetlen érdekeit nem sértette. Diktátor volt, kíméletlen, akinek feltétlenül elismerendő értékei voltak. Zömükben szakmaiak. Ismerem könyveit, tanulmányait - a rögeszmés megszállottság és az alanyiságtól izzó stilisztikum hol emeli, hol gyengíti a témaválasztásban és kidolgozásban mutatkozó szakmai igényességet. Izgalmas és izgatott szellem volt, kiismerhetetlenül nagyvonalú és alantasan bosszúálló, szolidaritásra, megértésre és szeretetre alkatilag képtelen. Elképesztő érzékkel és hallatlan ambícióval, a ha- szonelvűséget sem mellőzve, tudta belejátszani magát egy-egy író legbensőbb köreibe. Weöresébe is. A mester „munkaanyag” volt a számára és a látszat-hódolat eleven szobra... És folytathatnám, olvasva tudománytörténeti futamait most a Három veréb hat szemmel bevezetőjében, jegyzeteiben és olyan egyéb kiadványokat lapozgatva, mint pl. a Szó és Kép című kötetecske, amelyben a költő és a betűtervező, Szántó Tibor munkakapcsolatát elemzi, magát is gondosan odatolva közéjük, a Költő és a Tipográfus közé mint Szakértőt. Nekem firkantott levele hív jellemzője kettőnk viszonyának és egyben adalék ahhoz a munkához, ami végül ezt a kivételes szöveggyűjteményt eredményezte. A kötetvégi jegyzetekben a mester még vagy tucatnyi irodalmárt nevez meg segítőjeként. Köztük szerénységemet, akinek köszöni a „Hajnal Mátyás, Szőnyi Benjámin válogatást s a XIX. századi almanach-líra körül segítségét.” Persze beleszóltam sok minden másba is, szerényen, megilletődötten - hallatlan gazdag és gazdagító diskurzusok folytak sok-sok hónapon át a ferenchegyi éjszakákban. Számomra ezek az alkalmak, ha szabad mondanom, „szakmailag” is nagyon izgalmasak voltak. Egyrészt az nyűgözött le, ahogy a „kollégák” szabadon szárnyaltak erre meg arra a ma312
