Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál
válogattuk. Az újságban Várnagy Ildikó közölt kis esszét Weöres képi absztraktu- mairól, a Kézírásos könyv alapján, Várnagy, aki ekkortájtól maga is mind radikálisabban „jelszerűsítette” szobrait, és ott egy kritika a költő drámáiról is. Ezt Szörényi László írta, a tőle megszokott nagyvonalúsággal, de azért volt annyira „gálád”, hogy egyrészt beidézte a szövegbe Rákosi Mátyásnak egy mérhetetlen baromságát, másrészt beleírta egy nemszeretem emigrációs kitűnőség, Cs. Szabó László nevét... Műegészben gondolkodtunk tehát. Ez a szó: „műegész”, nagyon tudatosan került ide. Átkötésként egy olyan rövid szakaszhoz, amely egy újabb szerepemet villantaná föl: a WS körüli szerény inas- kodóét. Abból az időből, amikor Weöres „a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból” készített egy hatalmas antológiát. A „műegész” szó Kovács Sándor Iván leleménye és szerkesztői ars poétikájának irányadója. Ma már, noha tudtommal itt van közöttünk, ritkán emlegetjük őt, elmondhatom, hogy kevés embertől tanultam annyit, mint tőle azután, hogy mint pályakezdő „régi irodalmárt” odahívott az általa hirtelen (s meglehetősen hangos botrányt keltve) átvett Kortárshoz lírai rovatvezetőnek. És kevés emberben csalódtam akkorát, mint benne - én is meg jó páran mások. Sokkal több mindent kell elmondanom róla, mint ami ideilleszthető volna, itt csak arról legyen pár mondat, ami a Három verébhez kapcsolódik. Tőle tanultam - mondom, mert idevágó - hogy minden „hivatalos” levelet másolattal kell írni. Ennek (is) most látom hasznát. Itt jegyzem meg, hogy a Kortársnál Török Endre helyét foglaltam el, fogalmam se lévén, ki is volt - igazából - ő. Azután megtanultam restellni bugrisságomat. Pe- nitenciaként fellapozom azt a tanulmányát, amit 1964-ben közölt a Tűzkútról. Senki ilyen pontosan nem fogalmazott se előbb, se utóbb: „Weöresnél egy harmincéves pálya legsúlyosabb eredményeként, a határtalan mint eszme igazolja önmagát... Műve ’törvénytelen’ jelenség... A magyar költészetnek, ha kapcsolatban akar maradni a történelem belső értelmével, vállalnia kell, a ’lírai betörést’ az univerzumba. Saját törvényeivel az egyetemességhez kell intéznie szellemi kérdéseit - és felfogni, ha van, a választ.” A dátum, tudjuk, 1964. Hogy’ tűrhették meg a lapnál 1971-ig, nem tudom. Örülök, hogy a nyolcvanas évek végén már a Hitel szerkesztőjeként bevonhattam (hadd fontoskodjam...) a rendszerváltoztató „ideológia” tágításának-gazda- gításának műhelymunkájába: az orosz vallásbölcseletről hozott alapvető tanulmányokat. Magához WS megítéléséhez a Három veréb készülése idején csupán egyetlen eseményt, aminek szintén van némi személyes „vonatkozása”. Ekkor, 1975 szeptemberében közli a Kritika, hangsúlyozom a Pándi Pál vezérelte „félhivatalos” kult.pol. folyóirat Szilágyi Ákos kíméletlenül és okosan ostoba értékelését a költőről. Ennek első mondata: „Weöres Sándor költészetének egyre kevesebb a rajongója.” Azután: „Az Egybegyűjtött írások immár harmadik három vaskos kötetre bővített kiadása természetes útjára engedte az életművet. Ha jól látjuk, a vízre bocsátás megtörtént, s a hajó elsüllyedt.” (Ugyanez a vélemény 1980-ban teoretikusan szétlocsogva majd kétszáz oldalas kifejtést fog kapni.) A dolgozat felháborodást keltett. Ám most több mint harminc évvel később szemlélgetve a hetvenes majd a nyolcvanas évek irodalompolitikai mozgalmait, meggőződésem, hogy ez a nehezen szívelhető szöveg is azok közé sorolódik, amelyek meghatározzák napjaink „mértékadó” kanonizáció- nak szellemi alapvetéseit, tónusát, moralitását és értéktudatát. Szilágyi Ákos tanít311