Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Gilbert Edig: Őszi lázak
a dallam, ha ritmikai szabálytalanságok vannak benne.” Arra jut, hogy „a különféle ritmusképző elemeket vegyítés [ével],... a nemzeti (ütemező) versidom alatt meghalljuk az időmérték másféle lüktetését. (Később a kétféle versrendszer elegyítésével egy sosem volt magyar versvilágot teremtett.) Csakhogy a metrum sem állandó, még annyira sem, mint az ütemes tagolás. Mint a görög kardalokban, minden sorban más-más ritmust ad ki az időmérték.... ’Ezeket a páraszerű gondolatokat egy-egy versen belül többféle ritmus hengergeti, hol innen, hol onnan csillogtatva meg őket.’” Az utóbbi gondolat sokat idézett átvétel Weöres Várkonyinak írt leveléből saját költői technikájáról, általánosabb értelemben, http://dia.pool.pim.hu/html/ muvek/LATOR/latorooi72/latorooi75/latorooi75.html, Lator László: Vers, zene, vers-zene, Mozgó világ 1996/11,109-112. Mint látható, a kiemelt idézetben Lator is él a láz (és szemantikai környezete) metaforikájával Weöres költészetének leírásakor annak témáira, hangulataira és ritmikájára egyaránt utalva. Saját analitikus észrevételét vegyítve a költőtől kölcsönzött önmeghatározással ritmikai alapvetést illeszt hangulati megfigyeléséhez. Tovább folytatva az általuk megkezdett gondolati sort, amelyben Lator sejteti, de nem bontja ki, nem teszi explicitté az összefüggést a „lázas”, a „változatos monotónia” és a „többféle ritmus hengergeti” képzetei közt, kimondhatjuk, hogy ez a megmegújuló, változó intenzitású borzongás-hullám egyben a láz szimptómája is. Némi különvéleményem a „lázas-eleven” szókapcsolat ellen lesz. Addig viszont még tekintsünk körül! Egyfelől a vibrálás-remegés-láz-skála, másfelől az őszi láz, harmadrészt pedig az elmúlás-visszatérés, azon belül is a nyár visszatérésének magyar költészet-beli jelenlétét kutatva könnyen eljutunk a közelmúltban Tóth Krisztina: Őszi kabátlobogásáig, a bor, hév, mák, enyhülés összefüggéseiig (Tóth Árpád Kosztolányiról: http://hu.wikisource.org/wiki/Kosztol%C3%A1nyi_versei ), Tóth Árpádig, akinek Kecskerágójábm a pszeudonyári képek ünnepélyes,vidám, áldott haldoklást jelenítenek meg, s a lírai én búcsúzik. Számot vet annak lehetőségével, hogy az örök nyár legközelebb már nem találja itt. „Ébredj békével, drága Nyár! // Tán nem találkozom veled”. Aranynál az őszülés a rezignált nyugalommal áll párban, Adytól ismerős a remegés, „égtek a lelkemben kis rőzse-dalok”, Áprilynál megjelennek motivikusan a tönkök, rönkök, a kaszás, a múlandóság, az ördögszekér, a dér; ott az Őszi rigódalban a „megeste” is, s az illúzió, hogy nyár van. Ez az illúzió azonban segít énekelni: ,A hangja nem fog mámorral kitelni, nagy líra nincs. S mégis, így volna jó: amíg a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó.“ Zelk Zoltánnál borzongás, didergés, Babitsnál A veranda hűvös már: uralkodik a vörös, az unalom, haldokló, kivetkőzött a kert, ami bús, fáj, fél, hallható a levéllehullás, s a bor: törött. Dsida elvégzi a gyönyörű nyár halálának siratását, Reményik- nél száraz a levél, Szabó Lőrincnél piros ősz ázott lobogói, Szilágyi Domokosnál „légüres bánatok lebegnek”, „lomhán csurognak a méz sugarak // s érett-gyümölcsillata lesz az anyaföldnek, // és szemed parazsában // föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság. // Szerettem volna neked adni a virágokat. // De aztán csak ez 237
