Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

mélyesítőjén, Romy Schneideren, akivel Visconti tíz év után újra együtt dolgozik. A színésznő ekkoriban már „húzónév”, akire a produkciónak szüksége van, mindazonáltal a rendező vele is összevész olykor. A címszerepet persze Helmut Berger játssza, akinek jól állnak a perverz és extravagáns figurák, és csakúgy, mint az Istenek alkonya esetében, a mester már-már tettlegességig fajuló, szenvedélyes precizitással ügyel kegyence minden mozdulatára. De bármennyire nyúzza is bevált színészeit (köztük a Cosima szerepére kiválasztott Silvana Manganót), a legkíméletlenebbül mégis önmagával bánik: alig eszik, nem alszik és rengeteget dohányzik {„Úgy háromszáz szálat naponta). Hatvanhat évesen már ez az életmód megbosszulja magát: az utómunkálatok közben szélütést kap. „Egyetlen pillanatra sem veszítettem el az eszméletemet, mindvégig világos volt a tudatom", emlékszik később erre a kívülről csaknem észrevétlen eseményre. Barátai ágyba fektetik, de önérzete nem tűri az ápolást, mindenkit elzavar, ne lássa senki ebben az állapotban. Bal oldala lebénul, de rövid római és zürichi kezelés után erőnek erejével újra tanul járni. Gyűlöli a betegséget, amely „megfosztott szabadságomtól, megalázott, arra kényszerít, hogy mások segítségére szoruljak”, és rettenetesen aggódik a filmje miatt. Como-tó parti villájában vágószobát rendeztet be magának, és nemcsak hogy befejezi az utómunkálatokat, de újabb tervei is támadnak - mi lenne, ha legközelebb megrendezné Thomas Mann Varázshegyét? Újabb német téma, a trilógiát talán tetralógiává bővíthetné.

Minden fennakadás ellenére a Ludwig még abban az évben, 1972 decemberében debütál Németországban. A rendező által vágott változat további csonkításoknak esik áldozatul szerte a világon; a kritikusok azt állítják, nincs olyan közönség, amely végig tudná szenvedni az „ijesztően hideg” mű teljes hosszát, amelynek - kifejező- eszközeit tekintve - semmi köze sincs a filmművészethez. Chiarini már jóval korábban megállapította, hogy azok a rendezők, „akikre hat a képzőművészet”, hajlamosak a drámaiságot alárendelni a látványnak, s ezáltal filmjeik egyes jelenetei ritmustalan, önmagukban zárt képekre esnek szét. Visconti természetesen jól tudja ezt, csakhogy immár állást foglalt a „zene láthatóvá lett tettei” wagneri ideája mellett, és ezen hitvallása a Ludwigban kulminál. A Ludwig maga a tökéletes Gesamtkunstwerk: filmvászonra vetített opera, festészet, dráma egyvelege, vizuális eszközökkel - mesterséges kék és vörös fényekkel - közvetítve a bajor király elméjének mesevilágát. Ha értéket találunk benne, azt a hagyományos értelemben vett filmszerűségtől elválasztva találhatjuk meg. Vannak pusztán az atmoszférateremtést szolgáló jelenetsorok, mint az Istenek alkonyából átvett homoszexuális orgia (ezúttal nem SA-legények, hanem tiroli parasztok részvételével), vagy Erzsébet kastélylátogatásai. Azért akadnak nagyon szép, megindító pillanatok is: Wagner karácsonyi meglepetéskoncertje a feleségének, Ludwig látogatása őrült öccsénél, a császárné és húga meghitt budoirbeli beszélgetése a halogatott esküvőről és az asszonyi kötelességekről. Persze teljes joggal vetik Visconti szemére a teátrális hatást, csakhogy ugyanezt megtehetnénk Pabst, Dreyer, vagy a későbbiek közül Greenaway néhány műve esetében is.

A Ludwiggal tulajdonképpen befejeződik a rendező filmes pályafutása: ebbe az alkotásába mindent beleadott, ami emberként és művészként foglalkoztatta. Harmincnégy év alatt tizenhat film mennyiségileg szerény teljesítménynek mondható, ám ott vannak még az operák és a színdarabok, amiket szerte Európában rendezett: köztük a Boleyn Anna Maria Callasszal, Shakespeare, Cocteau, Csehov, Goldoni,

42