Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Zsávolya Zoltán: Vidnyánszky, a híres betyár
ZSÁVOLYA ZOLTÁN Vidnyánszky, a híres betyár Egy amaz epizódok világtörténetéből, amikor W. Sándor bácsi fél napra, egy napra megszökött K-W. Mária néni karmai közül. Azazhogy az időnként talán túlságosan is szoros házastársi, még inkább: háztartási felügyelet elől, amely esetileg kényelmetlenül megakadályozta őt az általa olyannyira kultivált alkoholos italok kedve szerinti élvezetében. Mint ismeretes, a már érettebb korba jutott, ám még mindig - és hát: örökké! - megejtően gyermeki beállítottságú mester egyik kedvelt kiszabadulási módja otthonról az ország távolabbi pontjára való utazás, illetőleg az onnan az igénybe vett közlekedési eszközzel végrehajtott azonnali visszafordulás volt. Immáron legalább kissé illuminált állapotban, legtöbbször még odafelé megvalósulóan, ám a tour második felére már teljesen bizonyosan. Ami azonban ez isteni gyermeknél soha nem jelentkezett súlyosabban, csak úgy, mintha egy istenfi nagyobb mennyiségű ambróziát fogyasztott volna... Legfeljebb a csatlakozás pontos megtalálásánál kelt el némi segítség a kalauz vagy a MÁV-os üzemeltetők részéről. Az előbbiekben még határozatlanul megnevezett „közlekedési eszköz” ugyanis jellemzően a határszéli nagyobb városokba irányuló gyorsvonat tudott lenni W. S. számára, hiszen ennek büfékocsija biztosítja volt a kellő tágasságot úgy a térbeli eltávolodás, mint a távoliét időtartama szempontjából, de még önmaga belső dimenzióit illetően is. Lévén hazánk vaspályás országútjainak előkelőbb járgányai olyan helyváltoztatási lehetőséget kínáltak a szintén előkelőbb közönségnek, melynek keretei között annak tagjai szinte nem is veszik észre, hogy száz kilométeres kiterjedések viszonylatában változtatnak éppen települést, mintegy mellesleg. Csak felülnek, elhelyezkednek, a tudatosabbja eleve és végérvényesen és egész útra szólóan az étkező kupéban, ott azután fogyasztanak, trécselnek, miközben úgy repülnek az órák és a megyeszékhelyek, hogy hipp-hopp, máris átkerültek a kiinduló állomásról a célállomásra. Majd meg, a Sándor bácsi attitűdjével rendelkezők, vagyis az ő féle módon beállítódottak pedig a cél-kiindulópontról a kiinduló célba, vissza. Csak felülnek, elhelyezkednek... Álljunk itt meg egy pillanatra: mikor lehet ez, az ilyesmi? Naná, hogy bőségesen még Sándor bácsi életében, nincsen az a „szelle- mológia”, ami mást akarhatna sugallni! Azaz tehát a rendszerváltás esztendejéig lezárulóan, illetve betegsége elhatalmasodását, azaz a „szökés”, az önállóan kezdeményezett nagyobb mérvű mozgás lehetőségének elveszítését megelőzően, mondjuk, hogy legkésőbb 1988-ban. És ez bizony igaz, a józan paraszti ésszel számolva, mégpedig bőségesen, s olyannyira, hogy a szomorú tapasztalat évtizedekkel az imént jelzett időpont után már biztosan ez: Nyugat-Magyarország felé már hosszú évek óta nem közlekednek büfékocsik a gyorsvonati, azazhogy az időközben elter- jedtté váló forma, az Inter City-szerelvényeken. Vagyis W. S. mester újabban akkor se tudna errefelé alkoholos középpontú kiruccanásokat eszközölni, ha élne. Pedig amíg élt, éppen errefelé eszközölt ilyeneket gyakorta. Hiába, no, szerette a szülőföldjét, miért ne lengett volna ki pontosan erre, ha már egyszer jelentkezett nála az erre való késztetés, továbbá még bőven sikerrel járogatott az átmeneti meglépés kísérlete is? És ráadásul: a nyolcvanas évekig a Déli pályaudvarról indultak a Dunántúl 210
