Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Szigeti Csaba: Weöres Sándor Ének a határtalanról kötetkompozíciója
Ez a befejezés teljesen összehangzik Püthagorasz ama tanításával, amelyet a bámulatra méltó szkeptikus Sextus Empiricus is ránk hagyott. „Ezt bemutatandó - írta - a püthagoreusok olykor azt a mondást szokták alkalmazni, hogy „a számhoz hasonló minden dolog”, néha meg ezt az igen erőteljes eskü-formát: „esküszöm arra, aki a tetraktüszt adta minekünk, amelyben ott a kiapadhatatlan természet forrása és gyökere.” Az „aki... adta minekünk” kifejezéssel Püthagoraszra utalnak - őt ugyanis istenítik -, a tetraktüsz pedig olyan szám, amely az első négy számból lévén összeállítva, a legtökéletesebb számot alkotja, amilyen a tíz: ugyanis egy meg kettő meg három meg négy az tíz.” És a folytatásban Sextus Empiricus megadja a tetraktüsz és a kozmikus harmónia (avagy a kozmosz harmóniája) közötti formális összefüggést is: „Ez a szám (ti. a tízes - Sz. Cs.) az első tetraktüsz, és „a kiapadhatatlan természet forrásának nevezik, amennyiben az egész kozmosz a harmónia szerint van elrendezve, a harmónia pedig három összhangzatból áll, a kvartból, a kvintből és az oktávból, és ennek a három összhangzatnak az arányait éppen az említett négy számban - az egyben, kettőben, háromban és négyben - találhatjuk meg.” Vagyis azok után, hogy leszögeztük, a legelső költemény (az Ének a határtalanról) a keletkezés költeménye, a legutolsó (az Atomfelhő a végérvényes pusztulásé), a szerkezeti pilléreknek tekinthető költemények sorrendje ez: i. Ének a határtalanról, 2. Ima, 3. Nap-himnusz, 4. Könyörgés, és a 10. sz. költemény, Az űr 1-3. A kötetzáró versről, az Atomfelhő címűről feltétlenül megjegyzendő, hogy 23 sorból áll. Ám ha a középső és a többi sortól gondolatjelekkel elkülönített sort nem számozzuk be, csak határpontnak tekintjük, akkor e sor előtt is 11 verssort találunk, e sor után is 11 verssort, megfeleltethetően a megelőző 11 ciklusnak. A Pythagorashoz kötött költészetcsinálásnak és a hozzá kötött számértelmezéseknek - igen nagy örömre - hosszú magyar hagyománya van költészettörténetünkben. Szálkái László 1490-ből való széljegyzeteiben fennmaradt, hogy a tetras Pythagore „pitagoras mesternek nígyszámú verse”. A ’négyszámú vers’ kifejezés itt egyszerre utal verssorok bizonyos sorozatára és a püthagoraszi gnómontí, algebrai, matematikai és poétikai terminus. Kerényi Károly idézett tanulmánya és a Kirk- Raven-Schofield szöveggyűjtemény ugyanakkor könnyen arról, hogy a Püthagorasz nevéhez kötött hagyomány már a görög ókor különböző szakaszaiban meglehetősen homályos és változó világértelmezési irány volt, de éppen ezért jelent kitűnő hátteret a költői modernizmus kreatív és ’elrugaszkodó’ értelmezései számára. Amikor Weöres Sándor e verseskötete 1980-ban megjelent, néhány fanyalgó kritikát kapott (úgy látszik, a benne szereplő versek nem feleltek meg a költőtől elvárt ’freskószerű monumentalitásnak’, sőt amolyan ’idős kori szösszeneteket’, ujjgyakorlatokat, mondacsokat látott a legtöbb kritikus a költeményes anyagban). Kerényi tanulmányát éppen ekkoriban olvastam, véletlenül került kezembe két-három év- folyamnyi Athenaeum, és teljesen kézenfekvőnek tartottam az Ének a határtalanról püthagoreus-számszimbolikus szerkesztését, nekem megvolt a ’mélységérzésem’. Azt hittem, e mélység belátása annyira nyilvánvaló, hogy mindenki tudja. Most, 32 év után, kezdhetem újra a kötetkompozíció elemzését. Kőszeg, 2012. június 194
