Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Szigeti Csaba: Weöres Sándor Ének a határtalanról kötetkompozíciója
évtizeddel ezelőtt alapvető tanulmány Megkomponáltak-e a szonettgyűjtemények? címmel. A tanulmány három szerző szonettkötetét elemzi kötetkompozíciós szempontból (Joachim du Bellay: Olive, Pierre de Ronsard: Le second Livre des Amours, valamint Jean de Sponde gyűjteményét, a zárásban utalással La Ceppéde-re). Számomra az elemzésen túl most sokkal fontosabb a tanulmány már-már definícióértékű kezdete: „Hogy egy énekeskönyv szonettjei nem véletlenszerűen rendeződnek el, sem a maguk időrendi egymásutánja szerint, az nyilvánvaló; alávetettek egy mintázatnak, egy terv alapján szerveződnek; a petrarcai minta paran- csolóan rajzolódik ki a horizonton. De milyen ez a terv? érzékelhető még a mi számunkra?” Ebben a rousset-i indításban összefoglalva benne van szinte minden, amit a verses kötetkompozíciókról eddig elmondtunk. Tartalmazza azt a minimális feltételt, hogy minden kötetkompozíció eredmény, az összerendezés és az elrendezés valamely szándékának az eredménye. Ennek a (rekonstruált, mert rekonstruálható) szándéknak köszönhető, hogy minden tervszerű kötetszerkezetnek ki kell zárnia az esetleges (véletlenszerű: „au hasard”) szerveződést, és ugyanennek köszönhető, hogy a tervszerű kötetkompozíciónak óhatatlanul ellent kell mondania az egyes versek keletkezési időrendjének. Bár ami ez utóbbi előfeltételt illeti, utaltam arra, hogy Guiraut Riquier gyűjteményes ciklusai a műfaji osztályokon belül az egyes darabok keletkezési rendjét követik; a mi költészetünkben keletkezésük sorrendjében adta ki nyomtatott gyűjteményeit Koháry István: vagyis léteznek olyan idő-elvű kompozíciók, amelyek nem esetlegesen vagy véletlenszerűen adják az egyes műveket a keletkezésük sorrendjében, mert a kötetkompozíciós terv („plan”) éppen az idő fokozatos múlását teszi meg a gyűjtemény szerkesztési elvévé. A rousset-i indításban helyet kap a kötetkompozíciók történeti értelmezésének aspektusa is; helyet kap akkor, amikor leszögezi, hogy igen sok reneszánsz versgyűjtemény Petrarca bélyegét viseli magán. És ott van a szövegben a kötetkompozíciók elemzésének általános feladata is: az egyes versek sorozatából az elemzőnek el kell jutnia a sorrendet meghatározó „tervhez” vagy „mintázathoz”. Azzal, hogy az egyes verseket nem önmagukban olvassa és értelmezi, hanem sorozatszerűségükben vagy egymásutániságukban, nem az egyes versek egyediségeit regisztrálja, hanem a közöset bennük. Hiszen a latin compositio szó a görög szünthészisz fordítása, és mint ilyen, az analízis, a resolutio ellentéte. De Rousset az indítást egy szerintem igen helytálló kérdéssel zárta, egy ismeretelméleti szkepszisben fogant kérdéssel: e szándék, e mintázat, e terv „nous est-il encore perceptible?”, érzékelhető még a mi számunkra? („vadászat valamennyi páros és páratlan szám ismeretére”) Mert lehet, hogy eszközeink hitványak, értelmezői apparátusaink felmondják a szolgálatot, vagy éppen valamilyen szerkezetet álmodunk oda, ahol másmilyen szerkezet áll, ráírván előfeltevéseinket az anyag érzékelésére és értelmezésére. Állításom tehát a következő: Weöres Sándor Ének a határtalanról című, 1980-ban megjelent verseskötete számszimbolikus szerkezetű kötet. Ezt a továbbiakban igyekszem valószínűsíteni, ám két tapasztalatot előzetesen hozzá kell tennem minden szám-elvű kötet elemzése elé (a „szám-elvű” kifejezés még nem különbözteti meg a „számszimbolikus gondokodást” a „számmisztikus gondolkodástól”, részként mindkettőt magában foglalja, sőt azokat a szám-elvű struktúrákat is, amelyek mögött nem áll 189
