Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Végh Attila: Holdbeli csónakok
azonban harcba száll a jelenvalóiét efféle önvesztésével. A jelenvalóiét hajlamos arra, hogy tudattalanul feloldódjon a világban, és elveszítse magát. Elájul: átveszi a hagyományos önértelmezéseket; ezzel feladja a delphoi jósda imperatívuszát. Aki komolyan rászánja magát arra, hogy filozófus legyen, annak életében egyszer vissza kell vonulnia önmagába, és meg kell kísérelnie minden, eladdig számára érvényes tudomány lerontását és újjáépítését, mondja Husserl a Kartéziánus elmélkedésekben. Descartes megpróbálta. A transzcendentális fordulat az ő nevéhez kötődik. El kell vetnem mint hamisat mindazt, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e végül is valami a meggyőződésemben, ami teljesen kétségbevonhatatlan.” Az elvetendő dolgok sora a tudat kitakarításának sorrendjét adja ki: érzékelés, bizonyítások, gondolatok. A fokozatosan rásötétülő csöndben Descartes végül eléri a mélypontot, az egyetlen bizonyosságot, ahol „megvetheti lábát”. Ellenvetések persze lehetségesek: a már említett, a tudat kiüríthetetlenségére vonatkozó érv, vagy az, amely arra hivatkozik, hogy Descartes túl hamar indult ki az elért csöndből, túl kapkodón, mintegy a szkepticizmus elől menekülve épített világot a je pense, done je suis evidenciájából. Mindezek ellenére jelentős Descartes tette: ő volt az első filozófus, aki a parmeni- dészi belső csöndet módszerré dolgozta ki. Descartes filozófiájában egy újfajta ismeretelmélet bontakozik ki. Wolfgang Röd azt írja, a tapasztalat elmélete elsőként itt jelenik meg úgy, mint az általában vett filozófia alapvetése, mint philosophia prima. Az elmélet újdonsága tehát abban áll, hogy a korábbi felfogással ellentétben Descartes-nál a metafizika a tapasztalat lehetőség-feltételeinek kimunkálója. Kutatásának módja az analízis; a szintézis metafizikai kérdésekben nemigen alkalmazható, mondja. Az analízis nem más, mint a metafizikai „tanítás igaz és legjobb útja”, mivel e vizsgálódások fő törekvése az első fogalmak világos és elkülönített megragadása. „Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy a korábban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó hajlandó azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg fogja érteni, és el fogja sajátítani a dolgot, mintha korábban ő maga jött volna rá (...) A szintézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton bizonyítja (még ha maga a bizonyítás gyakran inkább ebben indul ki a korábbiakból, mint amabban) igen világosan azt, amit következtetésként levontak, mégpedig úgy, hogy a definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problémák hosszú sorát alkalmazza, hogy ha a következtetések közül valamit tagadnánk, akkor rögtön megmutathassa, hogy az benne foglaltatik a megelőzőekben, s hogy így az olvasótól - még a nagyon ellenszegülő és makacs olvasótól is - a helyeslést kicsikarja.” Husserl - akinek tudományelméletében Descartes hatása döntő fontosságú - így ír: „Valóban, Descartes egészen újfajta filozófia kezdetét jelezte: a bölcselet addig érvényes stílusát megváltoztatva radikálisan fordult szembe a naiv objektivizmussal és fedezte föl a transzcendentális szubjektivizmust...” Nos, Descartes az Értekezésben mintegy megelőlegezi ezt a „szubjektivizmust”, megelőlegezi metafizikáját, melyet itt a köznép számára is érthető, alacsonyabb nyelven (franciául) és formában 176
