Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Réczei Tamás: Hangyabolydulás
169 ŐRÖK: Csendet! MINDENKI: Győzni sosem fog gyáva hunyászó Égi Királynő, ha küzd ellene! ŐRÖK: Csendet! MINDENKI: Győzni sosem fog gyáva hunyászó Égi Királynő, ha küzd ellene! Éles dudaszó jelzi a látogatás megszakítását. Még az őrök is befogják a fülüket. FÉNYES: Mindannyian arra születünk, hogy kiteljesedjünk, fejlődjünk, egésszé váljunk. De amikor ennek bármilyen, az élet adta akadálya lesz, a többség elkezdi a közelben, majd a távolban lévő másik embert hibáztatni, mivel nem érti, nem fogja fel, hogy neki miért nem sikerül, mire kapta ezt a rengeteg nehezítést. Mindenki elretten a küzdelmektől, a nehéz helyzetektől, a sors tanításától, és kevesen látják be, hogy azok csak a fejlődés lehetőségei. Harcnak fogják fel, gyötrődésnek, tehernek, és így nem is engedik be az ilyesféle üzeneteket a lelkűkbe, hogy azok rámutathassanak, mi van odabent, amit meg kellene változtatni ahhoz, hogy kiteljesedhessen a lét, még a földi életükben. Ezek útmutatások, figyelmeztetések, nem ostorcsapások! Helyette választják inkább a hadakozást, magukon kívülre helyezve mindent, mi odabent tombol megoldatlan. „Mi nem vagyunk hibáztathatok, de ők igen, a mások!” Megbosszulják ezeket a felmutatásokat, kirakják azt a fájdalmat, ami mélyen és elrejtve, de valójában bennünk van! Elodázzák a belenézést. Pedig a teljes valóságukhoz, a fejlődésükhöz ezen a fájdalmon keresztül vezetne az út! Ez lehetne, a földi életünk munkája. Könnyebb elkerülni, kivetni magukból, de az egyben az örök kielégíthetetlen elmaradás, a lélek állandó háborgásának alapja is. így lesz ez a küzdelem a valóságuk. Azt hiszik, élnek, pedig csak harcolnak, éppen önmagukkal. Ezt teszi maga is. Látja, sosem ért a végére, mert kívülre helyezte! Megbosszulta a fél világon, önön sérelmeit, de hová jutott vele? Én sosem küzdöttem, sem maguk, sem a sors okozta nehezítések ellen. Ettől voltak annyira zavarban. De én így tudtam megőrizni a mélyben nyugvó, eredeti valómat. Mert mindazzal, szerencsére előbb találkoztam, mint magukkal! Addigra az enyém lett, és az is maradt! Döntse el, hogy miben akar tovább élni, céltalan küzdelemében, vagy elkezdi megkeresni elveszett, sebzett önmagát. Kimegyek, beélesítem! (kiindul) KOMOR: Mit? Mit csinál? De hiszen nincs is magánál bomba! Vagy van? KABARETT1STA i.: Hagyja abba! Ne olvassa tovább! KABARETT1STA 2.: Mért? Nem tetszik? KABARETT1STA 1.: De tetszik! Én elfogadom a darabját! Csak ne olvassa tovább. KABARETT1STA 2.: Igazán? Annyira tetszik? El tetszik fogadni? KABARETT1STA 1.: Elfogadom! Elfogadom! Csak ne olvassa... KABARETT1STA 2.: Nem hiszem... KABARETT1STA 1.: Esküszöm magának, úgy éljek, csak ne olvassa! KABARETT1STA 2.: Jaj Istenem! Hogy én milyen egy szerencsés ember vagyok! Hogy én milyen egy boldog ember vagyok! De tudtam! Én tudtam, hogyha az igazgató úr megismeri a darabomat, rögtön el fogja fogadni... Ugye, most rögtön kapok valami előleget is? KABARETT1STA 1.: Azt majd a színházban...
