Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
társaságodat, nem elégednek meg azzal, hogy parlamenti helyeket vesznek és eszméket gyártanak saját alantas érdekeik alátámasztására, de ranggal, címmel akarják megerősíteni pozíciójukat, az ősi nemesség fényében akarnak sütkérezni. Lopott fényben, amire csak azoknak van szükségük, akik önmagukban senkik... Nem az fáj, hogy félre kell állni, hanem hogy ilyenek miatt kell félreállni. De harag nincs, csak bánat - önsajnálat, ha cinikusok akarunk lenni. Valahogy így érez Don Fabrizio Corbera, Salina hercege, Lampedusa regényének főhőse. „Most minálunk is mondogatják, tiszteletére annak, amit Proudhon írt, meg egy kis német zsidó, akinek nem emlékszem a nevére, hogy a dolgok romlott állapotában, itt és máshol is, a feudalizmus a bűnös; vagyis én, hogy így mondjam. ” Ez a sztoikus, keménykezű vérbeli úr nem sokat ért a csetepaté lényegéből, de forradalomról hallani sem akar. Csak azért, mert a munkások olykor háborognak és partra szállt ez a „színtiszta mazziniánus csupa haj és csupa szakáll kalandor”, még kell olyan nagy szavakat használni, hogy „forradalom”. És ha netán győzelemre viszi is az ügyét, a nemesi előjogok nem csorbulnak, ugyebár? Ki akarná Szicíliát kormányozni a piemonti urak közül, akik hozzászoktak a francia modorhoz meg a szabadelvű szalonokban zajló szócsépléshez? Ki tudná felnyitni ezeknek az önfejű szigetlakoknak a szemét, akiknek bármilyen nagy a nyomoruk, meg sem közelíti hiúságuk mértékét? És ki viselné el ezt a pokoli klímát, az afrikai naptól fakóra perzselt sziklákat, az ember tüdejére telepedő nehéz port és a szelet, aminek legalább annyi haszna van, hogy elfújja az öldöklés utáni dögszagot?... A vörösingesek diadalmas előrenyomulásának híre reggeli imádkozása közben éri a családot; a végtelen monotóniával citált Ave Maria soraiba odakintről puskaropogás és üvöltözés vegyül. A herceg nem engedi, hogy ódon villája falai közé betörjön a külvilág, hiába a hosszas viták gyóntatóatyjával, a jezsuita Pirrone atyával, hiába barátainak unszolása, hogy meneküljön, amíg tud. De a külvilág mégis belopakodik, ráadásul a legérzékenyebb pontjára mér ütést. Az, akit népes családjából a legjobban szeret, árván maradt unokaöccse, Tancredi Falconeri picottinak készül, csatlakozik a garibaldistákhoz. „Ha mi nem vagyunk ott, ezek majd ránk húzzák a köztársaságot - magyarázza. - Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.” Ez ugyan nem valami virtuóz érvelés és Salina nem is veszi komolyan, de megérti, hogy a fiú kalandra vágyik, elvégre ő maga is volt húszéves. Tancredi központi helyen áll a világában: csodálja szépségét és ifjúi hevületét, amely még mentes a felelősségvállalás terhétől, a családfői kötelezettségektől, az önmarcangoló töprengéstől. Titkon irigyli is azért, mert elég rugalmas ahhoz, hogy saját érdekeit bármilyen politikai rendszerhez hozzáigazítsa. Ha Tanc- redira néz, a jövőt látja - ha önmagára, a múltat. Emellett féltékeny is rá, főleg amikor vidéki birtokára kénytelen meghívni az újgazdag Don Calogerót, akinek szépséges lányába, Angelicába a fiatalember első látásra beleszeret. Salina meghajol a látszatra tökéletes pár magnetikus kisugárzása előtt, nem törődik a család ellenállásával, Pirrone atya rosszallásával - aki a Biblia végzetes nőalakjaihoz, Delilához és Eszterhez hasonlítja a lányt -, sem a bizalmas szolgája által közvetített szóbeszéddel, hogy Angelica nagyapja a környék legocsmányabb parasztja volt, akit mindenki csak „Szarbaragadt Peppeként” ismert, és hogy ez a házasság a Salinák és a Falconerik végét jelentené. Elcsábítani dicsőség, elvenni szégyen: „Egy Falconeri herceg és egy Szarbaragadt Péppé unoka közötti nász”. Ez a mondat a kulcsa a regény 27
