Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
napjain. Akkor - rendszerváltoztató embléma - amikor is először tehettük át - a szó szoros értelmében - mi „összmagyarok” a lábunkat a szögesdrót hűlt helyén az Írott-kőnél Magyarországra? Ahol ott a mezsgyekő: 1922. - amikor éppen nyomni kezdik a Napkelet első számát?) Ha már vettem a fáradságot ezekben a havas tavaszi időkben és alaposan átnéztem ezt az irdatlan hatvan éves gépiratot, ki tudná ma már megmondani miféle háborút átélt imperialista gépet kattogtatott a szerzője a bibliográfiai cédulák hegyei között, hadd írjak ide egy-két tucat nevet, ha demagógiának mondják egyesek, ha nem, a Napkelet szerzői és a Napkelet kritikai rovatának alanyai-tárgyai közül. Ami biztos: soha nem publikált itt Babits, Illyés, Móricz, Karinthy, Kassák stb. Viszont gyakran: Hamvas, Falu Tamás, Halász Gábor, )oó Tibor, Lovass Gyula, Németh Antal, Németh László, Rédey Tivadar, Reményik Sándor, Mécs László, Kállay Miklós, Marconnay Tibor, Kerecsényi Dezső, Juhász Géza, Jékely Zoltán, Pais Dezső, Szabó Zoltán, Rónay György, Thurzó Gábor, Szerb Antal, Szekfű Gyula, Szentkuthy Miklós stb. Herczeg Ferenc mindössze kétszer, Török Sophie, Weöres Sándor és Kosztolányi egyszer, viszont Pilinszky János kétszer és Ottlik Géza is három műdarabbal... Ami viszont a lap szellemi nyitottságát és tűrőképességet (az akkor se csipkefinom szóhasználatú „kánon-körülmények között...) legalább ilyen erővel igazolja az az, hogy kiknek a műveit szemlézik. És éppen ez a türelem és kíváncsiság lehet ma is példaadó. Csak azok közül szemelgetve, akiket nem mondanánk a Napkelethez „közelállóknak”: Hatvani Lajos, Erdős Renée, Szép Ernő, Szomory Dezső (keresztény kurzus? numerus clausus?), Tamási Áron, Sárközi, Tóth Árpád, Zilahy, sokszor és alaposan Adyról, Babitsról, József Attiláról kétszer is, Karinthyról, Illyésről, Kassákról (elvetemült avantgarde?), Kodolányiról (vad népiek?), Komlós Aladárról, Kosztolányiról, Lengyel Menyhértről, Márairól, Móriczról, Molnár Ferencről, Nyírőről, Pap Károlyról, Németh Lászlóról stb. Tormay Cécile-ről lényegében csak a halála után. És hát míg az ember az OSZK-ban egy protekciós ablak melletti helyen olvasgat, bámészkodik, köszönget csöndesen jobbra-balra (azt persze csak én tudom, hogy most tavasszal leszek ötven éves könyvtári tag, igaz korengedéllyel léphettem be a régi nemzeti múzeumi faborításos termekbe, a háttérben végtelen türelemmel skálázik a rádió gyermekkórusa, itt Moldova György könyököl bele vadul a könyvbe, amott Hamvas Béla csapja föl egy pillanatra a legkülönbözőbb nyelvű köteteket, hogy rögvest küldje is vissza a raktárba, ebben sincs semmi új, meg ebben sem, most félszáz évre rá, hazafelé menet látom, friss koszorú az emléktáblájánál az Erzsébet királyné útja elején), most tehát megjelenik az Élet és Irodalom legújabb száma és benne a Tormay-redivivus legújabb tünetegyüttese, ezúttal egy Nyerges András nevű szakírónak vélelmezett szerző tollából, eme talán ékesen sokatmondónak vélt cím alatt: A kánonjobb hazafias tremolója. Rövidre zárva benne a kapcsolat az 1920- as évek elejének szélsőjobboldali mondatai és a mai kormányzat némely kultúrpolitikai intenciója, valamint a jobboldali kánonpribékek szerencsétlenkedései között. Fajvédő előnácik, azután a nyilasok, ma meg a „szellemi utódok”... Szegény Tormay Cécile neve nyolcszor van leírva. Ne idézgessünk belőle elég a summázat: „A nemzeti kánon 1944 júniusában, az Új Magyarságban, a szalonfasiszta Oláh Györgynek az 1920 óta tartó korszakra visszautaló szavaival nyerte el végső formáját, amely 236
