Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Patak Márta: Anya és leánya - Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely
jó, hogy ülök, különben összeesnék. Ilyen aprólékosan figyelem magamat, kívülről szinte, mintha valami idegen gondolná mindezt, és nem én lennék, aki itt ül ezen a kék alapon rózsaszínes mintás huzatú széken, melynek fejtámláján MÁV Start feliratú fehér fejvédő van. Behunyom a szememet. Nem akarok gondolni semmire. Amíg el nem indul a vonat, addig legalábbis nem. Sikerül is, trükk se kell hozzá, olyan egyszerű, mint gyerekkoromban, amikor nem gondoltam valamire, ami rossz érzést okozott, és máris olyan lett, mintha nem is lenne. Nem gondoltam, hogy ez lesz, hogy apám után mindjárt anyám esik ágynak, alighogy eltemette, a rákövetkező héten, mintha vezekelni akarna minden rossz gondolatáért, amiért valamikor régen a pokolba kívánta, Bárcsak halna meg!, hányszor gondolhatta, mikor már messziről hallotta a hangján, hogy részeg, látta, hogy tántorogva jön be a kiskapun, és magában átkozódni kezdett, hogy miért kellett neki hozzámennie, ment volna inkább neki a nagyvilágnak, akkor se kellett volna ennyit szenvednie, ha földönfutóként éli az életét, legalább nem kellett volna elviselnie olyan embert, aki csak azért van mellette, hogy bánatot meg bosszúságot okozzon neki. Hányszor hallottuk tőle, Jobb, meg se születtetek volna ti se!, kiskorunkban az öcsémmel a falhoz lapulva hallgattuk lesütött szemmel, én azon gondolkodtam, hogyan semmisülhetnék meg ott hirtelen, erősen összeszorítottam a szememet, hátha megvakulok, és legalább nem kell látnom anyámat, amint hadonászva járkál a konyhában, mint aki kész bármit miszlikbe aprítani, ami az útjába kerül. És amikor apám bejött, mámoros, álmodozó hangján bekiabált az ajtón, hogy Jó estét kívánok!, mi az öcsémmel kiszaladtunk elé, mintha nála keresnénk menedéket anyánk elől. Bennünket sose bántott, részegen sokkal kedvesebb volt szinte, mint józanul, mikor többnyire lehorgasztott fejjel ült a teraszon, bóbiskolt a vakító nyári napsütésben, miközben az újságot olvasta, vagy éppen a tévé előtt, ha unalmas volt a mérkőzés. Nem tudom, mire számítottam, mindenesetre úgy ültem a kupéban a helyemen, mintha történhetne valami váratlan fordulat, mintha a betoppanó kalauz, aki a jegyemet kezeli, valami hírnök lehetne, aki tudtomra adja, hogy tévedtem, mégse betegedett meg anyám, nem is igaz, hogy ágynak esett, kitaláltam, a fejemben létezik csak a betegsége, ezzel büntetem, amiért gyerekkorunkban annyit szidta előttünk apámat, aki sose verte meg, mindig szelíd részeg volt, inkább sírva fakadt, siratta saját szerencsétlen bányászsorsát, hogy ennyire nyomorult életre kellett születnie, és most anyám, anyám ugyanúgy fekszik az ágyon magatehetetlenül, és egy ismeretlen nő ápolja, az forgatja, hogy ne legyen felfekvéses, nehogy elgennyesedjenek a sebei, mert tele van sebbel, az arca, főleg az arca, mintha állandóan vakarná, ha rászól, azt mondja, nem vakarja, pedig amint másfele néz, rögtön ott jár a keze. Szerencse fel, szerencse le, hallom a Bányászindulót, apám temetésén játssza a bányászzenekar, folynak a könnyeim, megállíthatatlanul, anyám meg az öcsém mellett állok, ketten közrefogjuk anyámat, látom a szemem sarkából, hogy anyám nem sír, talán már régen elfogytak a könnyei, vagy majd később kezd rá, amikor én már abbahagytam, hogy ne sírjunk egyszerre, mintha valamelyikünknek mindig száraz szemekkel kellene néznie, mi történik. Anyám. Fekszik az ágyon, látom magam előtt, és keményen néz rám a párnái közül, vádol a tekintetével, mintha én lennék a felelős mindenért, ami rossz őt érte 15
