Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Végh Attila: Hogy szívedet kiürítsd (regényrészlet)

ami a szívét nyomja: „Rájöttem, hogy mióta az éjszakát élem, nem olvastam, nem írtam semmit. Oké, hogy bepótoltam, amit kellett (Tibor itt harsányan, keresztapá- san fölkacag), de szellemileg kiürültem. Semmi nincs, csak ivás, csajozás, és beszélgetés egy csomó olyan emberrel, akik lehúznak: kocsmaköltőkkel, lecsúszott átlagemberekkel és meg nem értett zsenikkel, akik persze soha bele nem gondoltak, hogy esetleg nem a körülményeket kellene okolni a sikertelenségért, hanem legalábbis - bízva persze a boldogabb reinkarnációban - a csillagokat. Szép volt ez az élet, ez a kommuna-szerű létezés, de részemről, azt hiszem, vége.”

És ekkor, más-más formában ugyan, de a többiek is elmondták ugyanezt. Tibor közölte: ő is régen fontolgatja, hogy kiszáll, vagyont gyűjt, és majd néhány év múlva Mercedesszel jön vissza látogatóba, amikor barátai még mindig itt fognak ülni csórón, azon tanakodva, hogyan váltsák meg a világot. Vera is előadta tervét: megismerkedett egy vállalkozóval, aki feleségül akarja venni. Mátyásnak hívják, megnyert valami kastélyrenoválási pályázatot, kapott egy csomó lóvét arra, hogy fölújítsa az egyik leharcolt grófi lakot, és most úgy él, mint egy földesúr: lovai vannak, vizslája és Mazdája. Alfonz is csatlakozott az előtte szólókhoz, elárulva, hogy apját, aki híres autótolvaj, kiengedték a börtönből, most egy nyírségi tanyán lakik a nőjével, és hát mi lehetne jobb a regényíráshoz, amit már régóta tervez, mint egy tanya az Isten háta mögött.

„Én maradok” - szólt Henrik. „Kell, hogy legyen itt valaki, a süllyedő hajón. Ezentúl is mindig lejövök ide, megállók a pultnál, és ott könyökölök, amíg élek. Ha erre jártok, nézzetek be, én itt leszek.”

A társaság tagjai lelkűkben hajlottak rá, hogy ezt a monológot pusztán a miszticizmusra fogékony, romantikus lelki alkatú Bodolai segélykiáltásának véljék. Nem volt igazuk: húsz év múltán is szinte mindennap ott találjuk őt a Blues kocsma pultjára könyökölve, amint őrzi az időt.

De ezen az estén még csak annyit lehetett tudni, hogy a pesti éjszakának annyi. És mintha ezek az érzékeny lények megsejtettek volna valamit a közeljövőből: eltűntük után néhány hónappal az underground helyek sorra bezártak vagy átalakultak, az éjszaka nemzedékének tagjai pedig meghaltak alkoholtól, drogtól, vagy családot alapítottak. A mozgalmat Budapest beadta magának, ám a szer nem hatott: az éjszaka lelke nyom nélkül szívódott föl a várostestben.

Amikor Kinga belépett a kocsmába, egy letargiába süllyedt társaságot talált ott. Alapi sietve elbúcsúzott barátaitól azzal, hogy a jövő héten majd találkoznak a Tilosban az Ági és a fiúk koncertjén. (Mindannyian tudták: nem így lesz.) Aztán beült Kingával a Darshanba. Teát kértek, a kirakatüveg mögül bámulták az utcai éjszakát. Öntudatlan részegek, kósza állampolgárok, kuncsaftra vadászó jósnők cirkáltak odakint.

A materialisták szerint a szerelmi vágy mértéke egyenesen arányos az ondónak az ondóhólyag falára gyakorolt nyomásával. (A hipermaterialisták szerint exponenciálisan.) Lehet benne valami, de ez önmagában talán nem magyarázza meg, hogyan támadhatott föl a vágy Kinga után abban az agyban, amely egyszer már elunta őt.

Lehet, hogy a szervek éhsége a talaj, amelyen sétál az élet. Nosztalgikus emlékeink, romantikus vágyaink, mentális gyakorlatunk e kiélt talajra a múlt őszi leveleit hullatja. A magányos sétáló álmodozásai, a sárguló fák közt rilkéző, melankolikus

167