Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

nehogy mások igyanak a borából. (Kiszúrtak vele, ittak és vizet töltöttek a borába. Ezután már nem hagyta elöl az üveget.) Sokat tartózkodott az újságírók alkotóházában, Visegrádon is. Kávéház helyett is járt ezekre a helyre, melyről a barátja, Kellér Dezső találóan írta valahol: „Azért van szükség rá, hogy az ember ne legyen otthon, mégse kelljen kimennie a friss levegőre.”

A hatvanas, hetvenes években a zavart lelkű Fodorné, immár felnőtt lányával együtt mindent elkövetett azért, hogy pokollá tegye az életét. Elli mindezt kárör- vendően szemlélte. Erikát, aki az ötvenes évek közepén agyhártyagyulladáson esett át, és kórosan elhízott, az anyja az apja iránti gyűlöletre nevelte, teljes sikerrel. így Fodorné, bár valószínűleg nem küldte el Aczél Györgynek a „Tabi László igazi” arca című „leleplezését”, több fájdalmat és keserűséget okozott a humoristának, mintha feljelentette volt az MSZMP KB kulturális osztályán. Ha szerencsénk van, tisztázhatjuk magunkat a rágalmak alól, akár még elégtételt is kaphatunk. Nehezebb azt feldolgozni, ha a gyerek, aki a nevünket viseli, állandóan megszégyenít, s az élete csődjéért újra és újra bennünket tesz felelőssé.

De éppen ez történt. Fodorné gyermektartásdíj és különböző rendkívüli költségek fejében állandóan „pumpolta” a szenvedélyesen gyűlölt Tabit. És mivel egykori „csábítója” abban a korban hihetetlennek tűnő összegeket keresett, volt miből fizetnie neki, azt remélve, hogy megvásárolhatja a nyugalmát. Ugyanezt a taktikát alkalmazta Ebivel is. Kialakult egy olyan pokoli kör, melyben mindenki úgy érezte, hogy elrontotta az életét, és ezért a másikat okolta. Ezt a gyötrelmes, romboló érzést a pénz sem enyhítette, s megfertőzte Erikát is. A lány, aki csak rosszat hallott az apjáról, rájött, hogy azzal okozhatja neki a legnagyobb fájdalmat, ha tönkreteszi magát. Gyógyszerfüggő, beszámíthatatlan, csavargó, állandó felügyeletre szoruló, önsors rontó teremtéssé vált. Képtelen volt normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, nar- komán lett, vonzotta a deviáns férfiakat, akik kifosztották, megverték. Ha bevitték a rendőrök, vagy a mentők összeszedték az utcán, azt emlegette, hogy ő a neves humorista gyermeke, és nyomban megadta a számát, hogy hívják fel, értesítsék őt. Elli ilyenkor gúnyos hangon hívta a telefonhoz: „Látod, látod! Isten nem ver bottal!” Erika nem tudott, és nem is volt hajlandó a pénzzel bánni, dolgozni, önmagával törődni. Rögeszmés anyja halála után, amikor már végképp nem volt, aki gondoskodjon róla, Tabi harmadik felesége gyámság alá helyeztette, végül a pszichiátriai betegek dunántúli otthonába került. Emberi roncsként most is csak úgy beszél Tahiról, akit felelősnek tart a balsorsáért: „Az a gonosz apu”. Ráhagyom, nem vitatkozom vele.

Megmaradtak, de már fakulnak az emlékeim arról, ahogy mindig elegáns nagybátyámat gyerekként, majd fiatalemberként láttam. Anyámmal évente kétszer-há- romszor látogattuk meg az Eszék utcai, négyszobás, Bauhaus-stílusú, kolóniái bútorokkal berendezett lakásban, ahol mindvégig idegennek érezte magát. Vagy másfél-két óráig „élveztük” Nikodémusz Elli társaságát, aki hosszabb ideig az Európa Könyvkiadó párttitkára is volt. (Apám megtartóztatta magát ettől az élvezettől.) A falakat tiszteletpéldányként kapott, felvágatlan könyvek borították, irigyen szemléltem őket. Kényszeredett hangulatban hallgattuk Elli bölcsességeit, melyek akörül forogtak, hogy az életben mindent csak kapcsolatok révén lehet elérni, és mekkora szerencsétlenség, ha valakinek irodalmi, művészi ambíciói vannak, anélkül, hogy

145