Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
zőterén. Menjünk be a Vidám Színpad kis, kellemes nézőterére. E népszerű pesti színház írói és művészei legújabb műsorukat mutatják be, a Könnyű pesti sértést. Amint kilép a függöny elé a konferáló Kellér Dezső, a színházban azonnal megteremtődik a kölcsönös megértés légköre”, írta az Ogonyok című hetilap 1955 októberi, budapesti tudósítása. Ez a „diszkréten összekacsintó” stílus 1956 után is tovább élt Kellér Dezső konferanszaiban, ahol minden mozdulatnak és szemvillanásnak szerepe volt. Egy epizód, mely megmaradt az emlékezetemben: „Kérem (függönyfogás), én minden ötven évben el szoktam menni Párizsba. Most voltam először.” A moszkvai újságírónál nagyobb elméleti igénnyel, de ugyanolyan értetlenül közelített az ötvenes évek zsidó „identitás-kabaréjához” Hegedűs Géza a Művelt Nép 1955 decemberi számában. „Mi a szatíra - és ezen belül a kabaré-szatíra - feladata tehát? Leleplezni és a nevetés erejével erkölcsileg megsemmisíteni mindazt, ami akadály a haladásban, ami embertelen az emberséges törekvésben, kipellengérezni azt, ami van, de nem jellemző a mi céljainkra. Ami a közéletben nehézkesen mozog, ami gépies magatartással embertelenné teszi az emberséges rendelkezéseket, ami kellő mértékben helyes, de a túlzásával káros, ami a múltból maradt itt, vagy lassítja a jövendő kibontakozását - ez mind tárgya a kabarészatírának”, állította a „vonalas” Hegedűs Géza. Aki végül arra a figyelemreméltó következtetésre jutott, hogy 1945 előtt a kabaré „ellenzéki volt, de lényegénél fogva nem volt forradalmi”. Ezzel szemben az új kabarénak „forradalminak kell lennie, de nem ellenzékinek”. És persze népnevelőnek is, für alle falle. Ezt a teoretikus receptet később, a hatvanas évek végén egy, az ÁVH-t és a kulturális sajtót megjárt volt rabbinövendék, Komlós János keverte ki és tálalta fel a Mikroszkóp Színpad közönségének. De ne higgyük, hogy az ideológiamentesnek tűnő „könnyű műfajt” ebben az időben nem cenzúrázták. A rendezők és a szerzők hosszú, lélekölő harcot vívtak az apparátussal, amíg sikerült színre vinni egy-egy szórakoztató darabot, vagy kabaréjelenetet. Vajda Albert arról is nyilatkozott a BBC-nek, hogy szerzőként kikkel kellett megküzdenie. „Mikor az embernek eszébe jutott egy darab témája, akkor az első probléma nem az volt, hogy milyen a cselekmény, hanem az, hogy miként lehet a témát úgy megírni, hogy a közönségnek is tessen, de ne lehessen a szerzőt politikailag támadni... Először a színház dramaturgja tárgyalt a darabról az igazgatóval. Ezután a szövegkönyvet fel kellett küldeni a Fővárosi Tanács kulturális osztályára, ahol Szőnyi elvtárs, az osztály vezetője politikai szempontok szerint végzett vizsgálatot. Átdolgozást követően a darab átkerült a Népművelésügyi Minisztérium megfelelő osztályára. Szőnyi elvtársnak rendkívül széles irodalmi műveltsége volt, mert miután a harmincas években segédszínész volt vidéken, ha jól tudom, biztosítási ügynökö- léssel foglalkozott... Méltó társa volt a Népművelésügyi Minisztérium osztályvezetője, Farsang elvtárs, aki eredetileg néptanító volt. Ő minden viccet ki akart irtani a darabból. Tizennégy értekezlet előzte meg a próbákat. A kultúrpolitikának az volt a vonala, hogy olyan embereket mutassunk be, akik tulajdonképpen nincsenek. Az eszményi embert, az ő elképzelésük szerint. Pedig 1955 őszén, mikor a Torkig vagyok a szerelemmel című darabom premierje volt, már valamivel könnyebb volt a helyzet.” 3. „Szilágyi Dénes, Tabi sógora kapcsolatban állt a Betár nevű jobboldali zsidó nacionalista-cionista mozgalommal, mely 1923-ban alakult Vlagyimir (Zeév) Zsabotinszkij 103
