Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra
3 Emlékezés Hornyik Miklósra Szakolczay Lajos ÚRIEMBER, SÉTAPÁLCÁVAL Hornyik Miklós sétái álomterepeken Egy úr, egy igazi úr sétafikái azon a pázsitnak tűnő, ám jobbára beton-kemény ösvényen, amely országút, világút is egyben. Ami feltűnik - elegáns öltözete. Márai Sándortól kapta felöltőjét és kalapját, Ottlik Gézától tweed-zakóját, amely a kigombolt felsőkabát alól minduntalan kivillan, és Mészöly Miklóstól azt a faragott, de ezüstnyelű, jó fogású botot - az elegáns lábat (kisuvikszolt cipő!) ugyancsak meg kell támasztani -, amit a világtájak felé meglengetve kifejezheti nemtetszését egyes nem túl jól alakuló (népre, nemzetiségre, hazára, Fradira, stb. is rossz hatást gyakorló) dolgok iránt. Minthogy ez az ösvény egymással határos terrénumokon - a Fokföldön és Bácskán, Londonon és Párizson, Fiúmén és Lickóvadamoson keresztül, Bácskiskundorozsma érintésével - kanyarog (a határcövekeket rég elfújta a szél - copyright: Margaret Mitchell), a gyaloglását hol sietősre, hol andalgásra fogó férfiú, kezében szemzőkéssel és ollóval is a gondolkodó paraszt és a gondtalan, de azért az eszét minduntalan jártató értelmiségi mintapéldánya, nem átall megjegyzéseket tenni a növekvő vetésre és a növekmény satujába ragasztott politikára, Trianon hintőporral alig gyógyítható sebére és a Balkán zűrzavaros, népirtó háborúira, a magyar és a külföldi, a klasszikus és kortárs irodalomra, a sarjadó lányok cicijére és a népiskola buktatóira - ihat-e reggelire kumiszt a fiatal magyar? -, a jugoszláviai magyar literatúra értékeire és púpjaira, a gerinctörő, Tito partizánjai által ácsolt viaduktok áldozataira, a hol lévő, hol nem lévő sírkövekre (fakereszt az a sírkő, amelyet nincs év, hogy meg ne gyalázzanak!), Vaskó Popa kavicsaira és Németh László egész Duna-tájat fürdető tekenőjére, a szép idegenre, és a csúnya honosra. Azt gondolja ez a tiszta, de hiszékeny - mert minduntalan az erkölcsben, a közjóban, a magyarságszeretetben, a Tolsztojtól Rejtő Jenőig húzódó tollak erejében hívő - úriember, hogy neki áll a világ. Naiv az eszemadta, a hajnali fűnyírás (ilyenkor éles a harmat) és az esti olvasás-zsolozsma bolondja. Szabadka és Aracs egéhez támaszt létrát, hogy hívő nem hívőként is megigazuljon. Mert, úgy véli, a szecesszió és a hit olyan ízt ad - csak jól megkell kavargatni a főzetet -, amelynek kóstolgatása az idegent és a magyart egyként meggyőzi, akármilyen vita van is köztük. A kommunizmus sójára nincs szükség, a disputa borsa csak a szépség lehet. Egymásban meglátni azt - fölfedezni! nincs nagyobb öröm! A londoni zajlásban, a metropolis fénykörében bandukolva - papírtalpú cipője Szibéria és agulágok (goli otokok) jégpoklát elbírná-e? -, felöltőjének gallérját fölhajtva, hogy a szigetország szele ne harapjon bele a zsebéből kikandikáló Mackó úrba, arra gondol, hogy mivel a csata szárazon és vízen zajlik, Sebők Zsigmond egyszer „idegenként”, az ablakmosó álarcában bekopogtathatna-e (ismerték-e az egzisztencializmust Dörmögő Dömötörék?) Mészöly Mik- lósék kies otthonába? Értenék-e, bár épp egy szeretkezés közeli állapot zavartatott meg, egy77
