Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Alexa Károly: Szövegek vendégségben… I.
meleg vizére egy távoli kedves rokonom akadt rá valamikor a hatvanas években), ahol egy-két év múlva házat és gyümölcsöst veszek, ahol majd Ambrus szerkesztő albérlője, Majthényi László lesz a polgármester, a rendszerváltoztató Vas megyei mozgalmak egyik motorja és később a megyei kulturális bizottság vezetője, aki nélkül aligha lettem volna az Életünk főszerkesztője. S az Életünkben sem lett volna - s azóta is van - némi „aránytalanság” Kemenesalja javára... És hát, tovább, tovább. Gyurácz féri tanítványom, sőt szakdolgozóm volt az ELTE-n, ahogy Fűzfa tanár úr felesége is, Bokányi szerkesztő úr kritizálta valamelyik könyvemet a Kortársban (ahol a hetvenes évek elején magam is kezdtem szerkesztgetni)... Fábiánnal ugyanazoknál az országos rendszerváltoztató lapoknál dolgoztunk vagy egymás mellett vagy egymás után. Ambrus meg itt van tőlem két saroknyira. És itt állnak lelki szemeim előtt a „pártállamiságnak” olyan matadorai, mint Dala Jóska meg Vajda Lajos bácsi, ezek a derék vasi magyarok. És persze akadtak konfliktusok is - a megyei vezetők némelyikével, a „főiskolával” és sajnos egyik-másik barátommal is. Ezekről valószínűleg nincsenek dokumentumok, de ha rá is akadnék egyikre-másikra, azonnal továbblapoznék. Mindennek az a nagy tanulsága a számomra, hogy felnőtt korban, sőt a nyugdíjas idők tájékán is lehet „szülőföldet” váltani, bármilyen ostobán is hangozzék ez. Sőt, amikor az Életünk darab időre Kőszegre költözött az Ottlik-féle feliratos palotácskába, az ablakból majdnem az a látvány tárult elém, ami anyakönyvezett szülővárosomban, Radstadtban, ahova majd’ félszáz évesen jutottam el „újra”. És ahogy egy rövidke - rendszerváltoztató - időre távolodom az Életünktől, úgy közeledek Vas megyéhez. A „hely” itt Vas megyében vált legfontosabb sorsmetaforámmá, egy Hamvas Béla-i szó, mint „életkísérő”. Kőszeg és Jánosháza, Sitke és Kemenesmagasi, Szarvaskend és Viszák, Zsennye és Bozsok, Káld és Bük, Hegy- hátszentmárton és Rohonc, Nyőgér és Felsőlövő meg a többi, mindhez van, mert lett közöm - szőlőművelés és disznóvágás, borzsűrizés és ünnepi szónoklat, névnapok és választási gyűlések, a vármegyeház méltósága és a megyei könyvtár csodálatos leányai-asszonyai, a Honderű asztaltársaságában együtt Csoóri Sándorral és hetekig bogarászás egy kéziratos sárvári szakácskönyvben, almaszedés és Berzsenyi Dániel apjának hamvai valahol a kertem végében, a Gól étterem böllérmája meg a Berzsenyi-díj, és Weöres Sándor, meg itt a Marcal túloldalán Nagy Lászlóék faluvégi portája, ahol a fordító Göncz Árpáddal állunk a kapu előtt, várva a tsz- traktorral érkező ebédünket, gulyásleves meg bukta, valamikor a napfényes békében, amikor senki sem tudta, hogy miről pusmog a Kreml és a Fehér Ház. De erről sincsenek papírjaim. A legújabb kori irodalomtörténet írás egyik kétségbevonhatatlan „sarokpontja” Zalán Tibor „generációs” önértelmezésének megjelenése: Arctalan nemzedék, Életünk, 1979. 11. szám. Ezt egy emlékezetre érdemes vita követte, ami nemcsak a nemzedéki emancipáció gesztussorozataként figyelemre méltó, hanem azért is, 12
