Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

Nem újdonság persze ez. A Nyugat legendáriuma mindennemű intimitást készséggel fogadott magába. A pletykának, a mendemondának is kultuszképző funkciót tulajdonított. Nem volt még korszak, irodalmi intézmény vagy írói társulás, amikről maguk az érintettek annyi mindent a köztudomás figyelmébe ajánlottak volna, mint a Nyugat. Soha és sehol annyi „arckép”, „emlékezés”, „krétarajz”. És ebből a legnagyobbakat sem lehet kivenni - elég ha felidézzük Krúdy beszámolóit Ady éjszakáiról, Kosztolányi bonctani kirándulásait egynémely kollégák hűlő maradványainál, a „közös” nőkre vonatkozó feljegyzéseket (Kaffka Margittól Bőhm Arankáig és Boncza Bertukától Tanner Ilonáig), betegségeiket stb. A Nyugat önmenedzselése is témája volt az évfordulós kutatásoknak: hogyan épült már éltükben a pesti Valhalla, a nagy magyar Pantheon a Centrál és a New York kávéház, Osvát Aréna úti földszintes lakása és Hatvani baronet budavári palotácskája, Füst Milán Angyal utcai bérleménye és egy O utcai bordély között. (Nyugat képeskönyv, 2009 és Mesélő térképek a Nyugat íróinak életéről, 2009, mindkettő a PIM kiadványa.)

VI.

Hamvas Béla mellett a másik olyan kortárs, akinek tudása és ítélkező magatartása még ma is lefegyverzi az olvasót, az Szerb Antal. Irodalommal ismerkedő kamaszkorunk kedvence, Világirodalmát érettségi ajándékként kaptam hajdani iskolámtól, természetesen ama új kiadást, amelyből a szovjet irodalmat tárgyaló részt lemetszették jótékony kezek. Szerb Antal volt az, aki „legális” alternatívát adott a marxizáló irodalomtörténet írással szemben, szövegein át bepillantást nyerhettünk az első világháború utáni szellemtörténet némely divatosabb témájába, eszmekörébe. Az újabb idők - a Spenótot író évek és a mai posztmodern kor - szaktudománya semmi nem becsüli Szerb Antal magyar irodalomtörténetét, viszont a megfontoltabb mai elemzők látnak kapcsolódásokat korunk „új érzékenysége” (mert azért nyomokban ilyen is van) és ennek a kitűnő literátornak a regényei között.

A Magyar irodalomtörténet 1932-ben nyerte el az Erdélyi Helikon pályadíját, amikor a Nyugat még - vitathatóan vagy megkérdőjelezhetetlenül, egyre megy - fénykorát éli. Szerb Antal is munkatársa lévén, emellett elkötelezett szabadelvűként minden oka megvolt arra, hogy az aggálytalan hozsannázók közt érezze magát otthonosnak. Tisztánlátása - ez egyszerre erkölcs és szakmai erény. A Nyugat jelentőségéről kifejtetett nézetei azért elfogadhatóak, mert példátlan érzékenységgel még a legközvetlenebb jelennek is képes történelmi távlatot adni. Neki elhiszi az ember, hogy még az ő idejében is a lap „munkatársai közé kerülni... szellemi lovaggá ütést jelent”. Mert úgy az, hogy: „mindenek ellenére”. Hogy ez nem jelenti a lap hibáinak, szűkösségének, alkalmi ferdeségeinek tagadását és pláne nem a Nyugaton kívül állók fumigálását vagy elhallgatását, különös tekintettel a Trianon utáni korszakra. A Napkeletről kevesen írtak olyan meggyőzően, mint ő monográfiája kisbetűs függelékében. S kevesen - akkor is, ma is - olyan nyugodt elismeréssel Tormay Cécile-ről, mint ő itt.

Természetesen a Nyugat létrejöttét a szűkös, avíttas, konzervatív korviszonyokkal szemben szükségszerűnek állítja, azonban a lap titkos redivivusa a tegnapi és mai kánonban nem Szerb Antal értelmező tételeire épül. Nem arra pl., amiben meglepően egybeesik álláspontja a Hamvas Béláéval, jelesül: a lap „nyugatos” szellemi orientációja meglehetősen esetleges, és zömmel olyan törekvésekkel rokonszenvezik, amely már az avulás állapotában vannak. Arra sem, hogy valamiféle „immanens polgári világnézetet” sugalmazna.

93