Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

én kérdezek, azaz az utóbbi száz év teszi föl a kérdést - hogy „ami az életstílus elvetemült bátorságát illeti, abban senki Osváttal nem mérkőzhetett, még a költő sem, aki pedig egyedül lett volna képes érzékenységét annyira fokozni, hogy egy pillanatban belelásson a varázsló titkába.” Ezért maradt Osvát varázsló - máig! -, mert nem lepleződött le, amikor ott volt a helyzet és idő, mint bűvész, kókler, hipnotizőr, szemfényvesztő. Szvengáli.

De azért álljunk még meg egy rövidke időre a „szexuálmánia” szónál. A legújabb Nyugat-kutatások egyik legmegrendítőbb, bár apró és marginális eseménye Osvát szexuál má- niákusságának adatgazdag bemutatása, az e mögötti galádságig menő végtelen ízléstelenség, morális érzéketlenség, és ami szerkesztőnél minden másnál megengedhe- tetlenebb: „az erotikus korrupció” - amely az életmű egyéb „vonatkozásait” is beárnyalja. És itt megint nem lehetett nem gondolnunk a mi korunk liberális-libertinus kánonjait (meg az efféléket képviselők privát életét) átható magánéleti immoralitásra, felelősséghiányra, olykor perverz vitaiizmusra.

A közelmúlt egyik legizgalmasabb irodalmi tanulmánygyűjteményében - Varga Virág és Zsávolya Zoltán (szerk.): Nő tükör, írás, Ráció Kiadó, 2009. - olvasható Szilágyi Judit dolgozata Osvát és a nők címmel. Noha adatainak egy része ismert volt, így egybegyűjtve valódi leleplezés. (A Beszélő című - szellemiségét tekintve meglehetősen érdekelt - lap sietett is a „kritikájával”.) A lényeg: több, mint gyanús, hogy Osvát Nyugatjában a női szerzők jelentős hányadának a megjelentetést szexuális szolgáltatással kellett kiérdemelnie. Hogy a szövegformálás minőségénél mennyivel nyomosabbak voltak egyéb „formai” tényezők, azt egyetlen adat is megvilágítja: két évtized alatt mintegy ötven „írónőt” fedezett fel, de ezek egyharmada csak egyetlen alkalommal jutott nyomdafestékhez...(„Milyen kellemetlen szó ez: nőíró, és milyen, ismeretlenül is bájos valaki egy írónő” - dünnyögött a megvesztegethetetlen szerkesztő.) De elég volt számára, ha csak írói hozzátartozóként bukkant föl egy leány. A gyűlölködve rajongó Füst Milán naplójában olvashatni (1924. február) az írójelölt ifjoncot hallgatásával frappírozó Osvátról: „Ha ellenben egy szép lány űl ott... az illető ifjúnak húga, - akkor két óráig is ott tartja - s kikérdezi. Közben arra kéri, vetné le sipkáját - s mikor megteszi, megsimogatja a haját... aztán: hogy a kesztyűjét vetné le - s erre megsimogatja kezecskéit... S legalább tízszer felcitálja a szerkesztőségbe, hogy a fivér verseiről tárgyaljon, - annak a fivérnek a verseiről, akivel szóba is alig áll...” Gyomorforgató szcéna, mi tagadás. Privát szféra ez, tagadhatatlanul. De éppen Osvát volt az, aki a jelek szerint, nem volt képes szétválasztani a magánembert a közszereplőtől, s aki hatalmával nem restellt visszaélni. S ahhoz mit szóljunk, hogy amikor tönkretett-tönkrement felesége a Farkasréti temető mögött egy híd alá ku- corodott veronállal megölni magát, mindössze ennyit mondott: „joga volt megtennie, amit tett”...?

És kössünk össze újra bizonyos szálakat: Osvátét és Dénes Zófiáét. A 98 éves Zsuka „dehonesztáló” emlékezését - mi volt az ára annak, hogy nem engedett Osvát közeledésének - maga Aczél György tiltotta le. A Nyugat mint továbbélő érdekhalmaz a Kádárkorszak utolsó évtizedében?

A mai feminizmus is elődjének tekinti a Nyugatot. Talán nem haszontalan erre is kitérni, már csak azért sem, mert a posztmodernitás egyik legharsányabb szólama ez, s így a „visz- szamenőleges” kultuszképzésé is. Érdemes összevetni tematikájában, sőt akár csak a ka91