Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Czakó Gábor: Világvége 1962-ben

Gazdag Erzsi egy író-olvasó találkozón

ban görbe utcáknak: jó itt megmaradni. A hajdani csalafintaságok és szerelmek is mind eltűntek a barna kapualjakból, a zöld ablakok mögül, a tenyérnyi veteményeskertekből és a lugasokból. Még a Szent Mihály-templom mögötti terecskén lengő hintáról is ellibbentek a régi gyerekek - mind másutt rimánkodik az unokájának: Ne olyan szelesen, Timuzsinka!

Tíz éve még rendszeresen bejárt a kórházba, a belosztályra, melyet évtizedeken át vezetett. Úgy érkezett, hogy a nagyvizitet lekésse. Az ügyeletes nővértől megkapta a fehér köpenyét, s egyedül végigballagott a kórtermeken. Minden beteget megkérdezett a hipokráteszi első és ős parancs szerint: nem ártani! A szelek járnak? Nemleges válasz esetén részletekbe bocsátkozott: Mióta? Csikar-e? Görcsöl-e? Az eredményről beszámolt utóda utódja utódának, mert a szelek pangása fekvő betegeknél számos baj előjelzője lehet. A negyvenes évek végén, az osztályharc fokozódása jegyében eltanácsolták egyszerű bölcsességével együtt.

Esős, havas napokon odahaza, a sarokszoba négy ablaka mögött végezte délelőtti sétáját.

Az agárfejű, rézgombos, szarvasagancsos, ólombütykű pálcák, meg az isztriai tölgyből faragott furkósbot vágyakozva nézték rézfonatú kosarukból.

Két ablakból a Jégverem utcára tekintett, ahol utolsó barátja lakott, Hamzsa Bég, a csatártudatú bekk. Előbb a Pécsi Vasút csapatának örökös öngólkirálya, majd fizikatanár a Nagy Lajos Gimnáziumban. Ez is sejteti, hogy a polgári életben keljföljan- csiként váltogatta a fejét és a talpát: rendszerek sűrű forgatagában mindig volt valaki. Vagy legalább valami. Persze, Széli tanárhoz képest taknyosnak számított, a fia lehetett volna: semmire sem emlékezett, amire érdemes.

58