Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Végh Attila verse

3.

Már a búcsút várja,

a volt eljövetelét,

hát itt vagy, kérdi majd tőle,

mindig velem voltál,

de most átolvadsz belém.

Minden voltál, ami nem lettem. Tudtam: csak a széthúzás találhat el. Ha utcán sétáltam, és hirtelen eltűnt egy újságos pavilon, tudtam: épp napilapot vettél, ha földbe fúrta magát egy villamos, tudtam: mégy haza a hatoson, ha térdig süllyedtem az aszfaltba, tudtam: túl közeljöttél hozzám.

4.

A pillanat végül nő képében jön.

Retiküljébe nyúl, elővesz egy fotót.

„Azt ábrázolja, hogy nem vagy rajta. Érted?” Vörös sivatagi táj, hegyek ékágéja.

Üt nincs, minden hely utakból szőtt.

Nézem, a reményfal szétnyílik, sirokkó üvölt, homokszemcsék karcolják arcomat. „Értem. Már nem lehetnék bárhol.” És a megértésben, a gyíktúskés, árnyékszín bokrok közt már emeli fejét egy illattalan, fekete virág.

55