Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Pelle János: Mélységek titka

Majd utólag megírja a kérdéseket, ha elég erős lesz hozzá, hogy meghallgassa a szó- fosást, amivel az ürge elárasztja a magnószalagot.

Az irodaház fogadópultjánál a kormányőr elkéri az igazolványait. A képviselő úr természetesen elfelejtette leadni az adatait. Türelmet kér, a helyi telefonon keres egy sajtost, aki bizonyítja, hogy ő újságíró, megbeszélésre jött, a dolgát végzi. Nagy nehezen talál valakit, aki igazolja. Kap egy plasztik lapocskát, elhúzza egy világító gömb előtt, mire kitárul előtte egy nikkelezett csapóajtó. Aztán egy civil ruhás őr megkérdezi, ki tudja hányadszor aznap, hogy van-e zsebében fémtárgy, kulcs vagy mobiltelefon. Nemet int a fejével. Egy villogó masina beszippantja az oldaltáskáját és a túlsó oldalon kiköpi. Nincs nála bomba. Pedig ha lenne, megszólalna a riasztócsengő, és legalább történne valami ebben az álmos kora délutánon, amikor az összes smasszer csak azt várja, hogy elmúljon a nap, mindenki kotródjon a fenébe, és legyen vége a rohadék szolgálatnak.

Újra utazik, ezúttal fölfelé. Ez a lift elegánsabb, mint az a másik, a panelházban. Bekopog a politikus irodájába, vár, majd néhány barátságos szó után a tárgyra térnek. Csak az első kérdést teszi fel, azután, ahogy remélte, az öltönyös, ősz hajú fickó önjáróvá válik, mondja a magáét, mint a gramofon. Szinte látja, hogy a homloka mögött egy kar egymás után emeli le, és helyezi forgó korongra a lemezeket, mint a wurlitzerben. Ki emlékszik még arra az ósdi, villogó masinára? Aztán lassan lejár a pasi, pénzérme helyett kérdést vár, hogy folytassa. „Most, hogy Önből is független lett, és nincs nagy párt háta mögött, nem tart attól, hogy a parlament figyelmen kívül hagyja a felszólalásait, a média pedig agyonhallgatja?” Meg kell fordítania a kazettát, olyan hosszú a válasz, és legalább annyira semmitmondó. A pofa is tudja, ahogy ő is, hogy már nem érdekel senkit. A választásokig nem is készül vele több interjú, akkor meg eltűnik a süllyesztőben. Pedig akár maradhatna is, hiszen egy hasonlóan jelentéktelen alak ül majd a helyére két év múlva. El sem tudja képzelni, honnan kerülnek elő ezek a fakó figurák, mandátummal a zsebükben, akik egy ideig még el is hiszik, hogy rajtuk múlik az ország sorsa. Pedig frászt. De ha nem tehetnek arról, hogy már a nyakunkig ér a szar, mire megyünk azzal, hogy négyévenként leváltjuk őket?

Vége az interjúnak. Megkönnyebbülten leadja a plasztik lapot, kimegy az épületből. Megcsapja a csörömpölő villamosok zaja. Besötétedett, a feltorlódott autók fényei egymásba érnek, és mivel a szél elállt, a sugárutat fojtóan megüli a kipufogógáz. Sötét van, az utcai lámpák valamiért nem világítanak. Az égen halvány fény dereng, nem lehet megállapítani, hogy reggel van-e vagy kora este. A szmog fojtó köddé gyűlik össze, beszivárog az ember torkába, és kegyetlenül kaparja. Szitálni kezd az eső. Homályos árnyék vetül a városra, a járókelők sietősre fogják a lépteiket.

Neki nem sürgős. Nincs kedve hazamenni. Pedig tudja, hogy előbb-utóbb rákényszerül, nem kószálhat az idők végezetéig. Világos, meleg helyre vágyik, ahol leöblít85