Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
Te most már odaértél, ahol én voltam akkor, én meg most már itt vagyok, ahová miattad vágytam hónapokon át annyira. A te tájaidon. A kihűlt nyomaid között. Most még hazamehetek, de eljön a nap, amikor már nincs mit tenni, ha egyszer a Nyugat géniusza elfogadott mesemondójának. És ezt én akartam, amikor nem tudtam, hogy már nem talállak itt. Most ment el velem a busz a világvégi panzióhoz vezető bekötőút előtt, ahol megismertelek, most áthajtott a faludon, ahol a teheneid élnek, meg az ugyanolyan kutyád, amilyen az enyém, és most leparkolunk a focipálya mellett. Ha háttal állok, akkor is megmondom, mi hol van rajta. Vagy harminc képet fölraktál a facebookra arról, hogy ezen a pályán focizol a barátaiddal. Némelyiken akkorák vagytok, mint a bolhák. Van, amelyiken a fejed nincs is rajta, lelóg a képről, de így is megismerem, hogy melyik vagy te. Hátrébb, az erdei iskola udvarán a pék barátod tologatja be a kemencébe a barackos csillagokat az ebédünkhöz. De te most hol vagy? Talán mégis itthon vagy a hétvégén. Vasárnap délután van, süt a nap, de front van, nyomott az idő. Otthon lustálkodsz talán? Nincs kedved focizni ? Jó ideig nem láthattam, kik rohangálnak föl-alá azon a pályán. Minden diadalmas ordításra összerezzentem, amíg tartott a sajtótájékoztató. Amikor vége lett, azzal az ürüggyel, hogy pisilni megyek, megkerültem a főépületet, és odalestem a pályára a nagy terméskőház fedezékéből. A kilencedikes kölkök rúgták a bőrt, az árnyékban meg ott hűsöltek a szüleik. Egy kicsit elszégyelltem magam valamiért. 14. Nem megyek oda, ahová kellene, a bisztródba, és nem számolom fel a kínzó bizonytalanságot. Kinézek a vonat ablakából, ahogy robog velem Pest felé, és azt mondják a lombok: engedd meg magadnak! Rossz nézni, amit csinálsz. Hogy engedjem meg magamnak?! Nem könyöröghetek egy fiatal fiúnak. Nem tehetek semmit. Neki sem jó, ha az ő játékát kezdjük játszani. Mi legyen? Minél tanácstalanabb vagyok, minél inkább szétcsúszik minden, ami tudható, minél idegenebb a belső táj, amelyben ide-oda sodródok, annál messzebb úsznak a biztonságosnak mondható válaszok is. De most már hazaértem a pesti útról, nem mentem el a bisztróba megint. Még az eső előtt meg kell sétáltatni a kutyát. Föl a Kálvária-dombra, le utána a partra, még a villámlás előtt. Fölkaptatunk a kutyával a meredek lépcsőn, vittem rózsát a kertből, hátrahordtam a hervadt virágokat a konténerbe, kiszedtem a csikkeket és a sörösüvegszilánkokat a feszület alól, kitépkedtem a kiálló gyomokat is. Imádkoztam. De nem történt semmi. Nem jött semmi. Megálltam a kedvenc helyemen, 61
