Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők
BORBÉLY LÁSZLÓ Bilincstörők „Anyánk”, a főhadnagy asszony, éppen a minap jegyezte meg, hogy „az is megéri a pénzét, aki elmegy közterület-felügyelőnek”, és elpanaszolta, hogy a Ferencvárosban, ahol él, a Vásárcsarnok szomszédságában, két kerékkel felállt a járdára és ezért kerék- bilincset szereltek rá. Jónak tett szemrehányást, mintha nem tudná, hogy én is közterület-felügyelő voltam, míg ki nem csináltak. A fővárosban kezdtem, azután megpályáztam egy felügyeletvezetői állást az agglomerációban, az egyik településen. Felvettek, madarat lehetett fogatni velem, annyira boldog voltam. Elég rendesen megünnepeltük a feleségemmel és a fiammal, hogy végre főnök lettem. Ez a kinevezés már régóta járt nekem az élettől. Ügy éreztem, ettől kezdve csak rajtam múlik, hogy igazán nagy ember legyek. Szerettem a munkámat, tudom, sokan utálnak minket, de én ezzel nem törődtem, mert igyekeztem toleráns lenni. Eleinte szóban vagy írásban figyelmeztettem az illetőt. Nem kell hozzá sok idő, hogy az ember úgy ismerje a környéket, mint a tenyerét, a legtöbb gépkocsi már messziről visszaköszön, minden nap nagyjából ugyanott parkolnak. Fia legközelebb is ugyanúgy, szabálytalanul várakozott, megkapta a kerék- bilincset. Mikor vezető lettem, igyekeztem ezt a szemléletet elfogadtatni a beosztottaimmal is. Néha elkísértem egyiket-másikat, hogy ismerkedjek a tereppel. A fülembe jutott, hogy az egyik önkormányzati képviselő sportot űz a szabálytalan parkolásból, úgysem meri megbüntetni senki. Na, mondom, szeretném én azt az alakot látni. Már első alkalommal belebotlottunk, a posta előtt parkolt a mozgássérültek részére fenntartott helyen, és a volán mögött ülve telefonált. Odamentem hozzá és megkértem, hogy álljon máshová, „ne baszogassál, mert úgy tökön rúglak, hogy belezápulsz”, mondta és telefonált tovább, az egyenruhámról láthatta, hogy közterület-felügyelő vagyok, de nem érdekelte. Nem hagytam annyiban a dolgot, egy hónapja neveztek ki, tudtam, hogy oda a tekintélyem, ha nem állok ki az igazamért. „Parkoljon máshol, mert lebilincselem a kerekét!”, szólítottam fel erélyesebb hangon, mire kikérte magának, hogy fenyegetni merem és megmondta, hogy panaszt tesz ellenem a felügyeletvezetőnél, majd dühösen elviharzott. Nem hoztam tudomására, hogy én vagyok az, gondoltam, nagyot néz majd, ha veszi a fáradságot és bejön hozzám az irodába. Mi tagadás, tényleg megdöbbent a képviselő úr, zavarát jópofaságokkal igyekezett palástolni, elnézést kért, „nehéz napja” volt mondta, mentegetőzött. Spongyát a dologra, gondoltam, és részemről ezzel az ügy le is lett volna zárva, csakhogy célozgatni kezdett rá, hogy nem kellene mindenkit ugyanazzal a mércével mérni, különösképpen nem őt, aki hamarosan nagy befolyással bír majd a parkolási ügyekben. A képviselő-testület a közelmúltban döntötte el, hogy meghívásos pályázatot ír ki a parkoláshoz kapcsolódó közfeladatok ellátására. Arról azonban akkor még nem tud88
