Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Papp Tibor: Éberlét
PAPP TIBOR Éberlét Régiesen azt mondanánk, hogy az 56-os forradalom után nyugatra FUTOTT kétszázezer honfitársunk, azonban, ha otthon maradtunk volna, egy kis Kádár-áfiummal megfertőződve a futott helyett a disszidált igét használnánk s ha már itt tartunk, a rendszernek behódolva kisebbítenénk a kiáramlott lelkek számát is, levinnénk, mondjuk, százötven ezerre, ugyanis a diktatórikus rendszer önarcképének utcai kurvákat idéző durva sminkelése, kifelé szépítése bármennyire is leleplező, egyik állandója minden kommunista vezetésű rendszernek. Az 56-os menekülők között a fiatalok voltak többségben, az ő helyhez- kötöttségük, jövőjüket építő képzelgéseik, felnőttkori lehetőségeik, még nem kemé- nyedtek betonná. Ez nem jelenti azt, hogy könnyen szakadtak el otthonuktól, nekik is megrendítő élmény volt az idegen országgal, az idegen néppel, az idegen nyelvvel való találkozás, mely véglegesnek ígérkezett. Az irodalmárok, írók, költők az első egykét éves nagyon nehéz beilleszkedési problémáik megoldása után a hasonszőrűek keresésével voltak elfoglalva. A Magyar Műhely 1962-ben született. Párizsban élő kezdő költők és írók azért hoztuk létre, mert nem találtunk olyan elérhető irodalmi gócpontot, olyan minden oldalra nyitott folyóiratot, olyan csoportosulást, amelyik meglelek volna irodalmi érzékenységünknek. Hiába zártuk ki a napi politikát a Magyar Műhelyből, a politika mindig ott settenkedett köröttünk. Hiába éltünk Nyugaton, a keleti blokkba beolvasztott ország hétköznapi gondjai, emberi nyomora, félelme bennünket is elért. Kétségtelen, hogy naivak voltunk, de ezzel együtt bomlasztottunk, vitatkoztunk, követeltünk, zavart okoztunk a hazai berkekben, jobban, mint bármely más nyugati magyar orgánum. A magyar irodalom értékrendjében nem politikai, hanem irodalmi oldalról támadtuk a szerkezet rozsdásodó rácsait, s a magabiztos irodalomtörténészeket megelőzve előtérbe helyeztük Weöres Sándort, Szentkuthy Miklóst, Füst Milánt, Erdély Miklóst, Kassákot és körét, behoztuk az irodalmi porondra a vizuális költészetet, művek hordozójaként a diapozitívot, az írásvetítőt, a videót, a számítógépet. A Műhely szerkesztőségét a Párizsban jövő-menő irodalmárok vagy egyszerű turisták, sokan felkeresték. Közös volt velük az, hogy mindenki mögött a történelem ugyanazon véres csipkefüggönye lebegett. Bármennyire barátian közeledtek hozzánk, alapmagatartásunk volt az éberség. Tudatában voltunk mindig annak, hogy társalkodó partnerünk lehet jóakarónk, de ellenségünk is. A többi nyugaton megjelenő irodalmi periodikához viszonyítva első látványos különcködésünk az volt, hogy négy általunk kitalált hirdetést közöltünk rögtön az első számunkban. Hirdettük a Münchenben megjelenő, elsősorban a népi írókat támogató Új Látóhatárt, a brüsszeli szociáldemokrata hátterű Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet Lapját, a Szemlét, a budapesti Új írást valamint az 81
