Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Géczi János: Jeruzsálem

A tömeg mögött földre vetődik egy jólöltözött fiatal férfú, hasmánt mászik előre, sikerül gyorsan átfurakodnia magát a sokaságon s egyetlen mozdulattal fölcsúszik a kőlapra, gyorsan jut előbbre, mígnem teljes testével rajta fekszik. Zokogás rázza, ölelné magához a követ, de ujjaival nem talál rajta fogást, így, mintha szerelme testét, szájával igyekszik kisajátítani, csókolja, nyalja, szívja, és hogy rátalál egy csecsbim- bónyi dudorra, harapdálja, ízleli és kezével-lábával-hasával-mellkasával rángva tapasztalja és élvezi a teste, a bőre kőhöz tapadását. A Szent Sír-bazilika tömegéből karok nyúlnak elő, leráncigálják, és a lehengeredő test nyomán feltárulkozó felületet menten be is borítják a ráhelyezett, odadobott, az emberfejek fölött áthajított keresztek, olvasók, szentképet magukba foglaló, apácák hímezte kegytárgyak, nyakláncok és csuhákhoz való kenderből sodort övék. Krisztus halálának emberi vonatkozásai segítségével, Jézus emberségének megélésével jutnak el ahhoz a halálélményhez, amely átvezeti őket az új életbe.

Megérkezésem pillanatáig biztos vagyok abban, hogy ahová indulok, ott semmit sem fogok látni. Távozásomkor sem lesz más az érzésem.

Az a feladatom, hogy befejezzem ezt az esszét. Talán a narancs (Jaffa gold, selyempapírba bugyoláltan), vagy amaz esetlenül tevékenykedő, locsolástól zöld és dús gyepben kapirgáló, gilisztákra vadászó madár-hármas (búbos bankák vagy futókakukkok) megidézésével. Vagy valami, szintén a sárga színt előtérbe állító más szóval, amelyhez hozzáragad egy tárgy, egy dolog vagy éppen fogalom. A város, amelynek leromlott, ámbár számomra még megfizethető, a településhez illően sárga szállodájában élek éjjelente, nappalonként ugyan mindent elvesz tőlem, de a sötéttel és azzal, hogy alvásba zuhanok, vissza is adja az összest. Nappalonként megfosztódom az énemtől, nem csupán azzal, hogy ellenőrizhetetlen állításokra bukkanok, hanem azzal is, hogy megtagadja vagy visszaveszi tőlem a múlt teljességét, és csak szeleteket vág le, tápláljam magam annyival. Napfényben az anonimitásba hullok. A Jeruzsálemben birtokba vett s rögtön el is röppent, maguk után hiányt hagyó élmények, ha szakemberként, a művelődéssel foglalkozó fickóként nézem, mégis megkapóak, hiszen egy életközösség sajátosságait formázzák ki. A neve- és személye-nincs férfi, aki Jeruzsálemben lehetek, olykor, ha szembetalálkozik magával a kirakati ablakban, az autó visszapillantó tükrében, a mosdókagylóba töltött víz felszínén, csak sejti, hogy emlékképei vannak. Kívül kerül mindmegannyi nagyhangú történeten. A városban föladom magam, elfogadom a semmiséget, azt, hogy erre a semmisségemre tart igényt a világ, ebbe magam is beleolvadok.

79