Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt II.
Schöpflin három évvel később a hajdani főszerkesztő lapjától, a Napkelettől búcsúzik melankolikusan - talán sejdítvén, hogy a Nyugat életideje is lejáróban. Józan - bár rövidre szabott - számvetésében megállapítja, hogy bár a Napkelet politikai intenciója szerint a Nyugat ellenlábasa volt, „ez a célzata gyakorlatilag nemigen volt tapasztalható”, sőt „meg kell állapítani, hogy a Napkeletben érvényesült irodalmi szempontok lényegileg nem különböztek a Nyugat szempontjaitól”. Az elsőséget illetően persze fel sem merül a kétség benne: a Napkelet mintegy átvette a Nyugat kiküzdött szempontjait. Tormayt „előkelő szellemnek” nevezi, amit jóleső érzés olvasnunk háromnegyed évszázaddal később is, amikor egyes kánongyártó körök még a réges-régi magánéleti rágalmak bulváros kiteregetését sem átallják. „Őszintén sajnáljuk a Napkelet elhunytát - írja -, mégiscsak megvolt a helye irodalmi életünkben...” Azért ez a búcsúmondat mennyivel szebb (s talán: méltányosabb is) volna a „mégiscsak” nélkül... Ám azért azt az apróságot is nyugtázhatjuk, hogy egyedül ő használja következetesen a - legelfogadottabb - Cécile névalakot. (Az Arcanum kiadónak, a Nyugat CD - és még annyi más remek kiadvány - gondozójának egyik vezetője a közelmúltban ötleteket kért tőlem további lapok archiválására, én elsőnek a Napkeletet javasoltam. Ö szerzői jogi problémákra hivatkozott, reménykedjünk, hogy ezek - ha erős a szándék - előbb-utóbb megoldódnak.) IV. Természetesen botorság, sőt ripőkség volna a Nyugat egészét megítélni egyetlen korabeli szerző méltó, méltatlan vagy méltánytalan szerepeltetése alapján, de az sem volna tisztességes, ha egy éppen egyharmadnyi évszázadot megélő folyóiratot valami egységes szempontrendszer alapján akarnánk levizsgáztatni. És ami ezzel együtt járna: egy valóban jelentős - jóllehet valószínűleg túlértékelt - kulturális formációt csak a valós vagy vélt negatívumai, esetleg valaminő alkalmi kulturális politikai megfontolások alapján teljességében kárhoztatni és elvetésre ítélni. Most mindössze néhány megjegyzésre szorítkozhatunk és kizárólag abból a szemszögből, hogy miként is vált kultikus tárggyá egy irodalmi intézmény, és hogy ez a mitikus folyóirat miként képes még napjaink irodalmi kánonját is formálni-deformálni, konstruálni és dekonstru- álni. Vállalva a publicisztikusságot és nem tagadva bizonyos (elemi) értékek és érdekek iránti elkötelezettséget sem. És vállalva azt is, hogy jobbára kritikai megjegyzésekre kényszerülünk - jól tudván ennek a megközelítésnek esetleges igaztalanságait. Kezdjük a lap születésének pillanatával és tegyük fel magunkban a kérdést: hogyan, milyen gyorsan és milyen eszközökkel tudott ez az esendő, kétheti irodalmi folyóirat, hallatlanul alacsony példányszámával, egy eleinte közömbös, azután erősen megosztott és súlyosan ellenséges megnyilvánulásokban sem szűkölködő közegben a lassan, de folyamatosan alakuló mában is „érvényes” irodalmi köztudat korszak meghatározó elemévé emelkedni ? Már életidejében, de még inkább annak lezáródása után pár évvel - emblémává. Aligha van olyan érettségizett magyar, aki a XX. század első évtizedét ne a Nyugat megindulásával és - persze - ezzel szoros kapcsolatban Ady „fellépésével” summázná, 72
