Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák

lenkorunknak egyetlen olyan akut vagy lappangó betegsége sem, amelynek kóroko­zóit fel ne fedezhetnénk első nagy modern kori rendszerváltoztatásunk kudarcos kí­sérletében, gyógymódokra sem lelhetünk másutt, mint azokban az elvekben, önvédő lelki mechanizmusokban és szuggesztív magatartásmintákban, amelyeket a tragédiát átélő nemzedék szellemi immunrendszere termelt ki magából. Azok a túlélési stratégiák, amelyekre előadásom címe utal, nem fejthetők ki e ma­gatartásminták külső jegyeiből. Úgy is mondhatom: az olyan fogalmakat, mint az emigráció’, a ’passzív rezisztencia’ vagy az ’ignoráció’ - lehet túlélési technikáknak nevezni, de stratégiáknak semmiképpen. Azokban az attitűdökben, amelyek a fenn­állóval szembeni elzárkózásban, elhatárolódásban, passzív oppozícióban merülnek ki, a túlélésnek is csupán ideig-óráig tartó vegetatív minőségéről beszélhetünk. (Jó példája ennek Radnóthy Elek alakja Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája c. regényében!) A stratégikus magatartás két irányban léphet túl ezen a beállítódáson. Újra értelmezi a múltat: késztetést érez a sorsát formáló körülmények racionális elem­zésére, valamint maga és közössége szerepének, felelősségének erkölcsi indítékú meg­ítélésére, ám mozgósítható energiáinak javát jövőjének előkészítésére fordítja. A stratégikus gondolkodás és magatartás természetesen nem írhatja felül a leg­elemibb erkölcsi normákat: nem ajánlhat behódolást, pragmatikus érdekkövetést ott, ahol csak a néma, erőszakmentes ellenállás őrizheti egy közösség méltóságát. A túlélés érdeke azonban mindenképpen aktivitást követel, s hogy hol van a határ a behódolás, önfeladás és a megfontolt - stratégikus - alkalmazkodás között, azt nem valaminő etikai kódex, hanem egy-egy konkrét élethelyzet kényszereit és kockázatait szuverén módon mérlegelő individuum személyes felelősségérzete dönti el. Attól, hogy mást diktál a lelkiismerete Vörösmartynak, mint Keménynek, mást Aranynak, mint Jó­kainak, mást Deáknak, mint Széchenyinek, nem az következik, hogy közös erkölcsi értékrendjük összeroppant vagy relativizálódott volna, hanem hogy nyilvánvalóvá vált: egy cselekedet erkölcsi értékének fedezetét nem annak objektív politikai tar­talma, hanem a cselekvő indítékainak az életmű egészéhez mért hitelessége adja. S ez a hiteles morális indíték akkor is jótáll önmagáért, ha esetenként elvtelennek látszó döntésekhez vezet. Hadd utaljak itt- a közfelfogás szerint felülmúlhatatlan - két nagy politikus etalon: Széchenyi és Deák példájára. Dávidházi Pétert idézem: „Az egyik álláspont szerint, amelyet itt Széchenyi képvisel, hasznos együttmű­ködni a hatalmasokkal, mert hatalmuk jó ügyek előmozdítására kisajátítható; a másik szerint ugyanebben lappang valami kétes és gyanús, sőt szégyenletes, hiszen Deák célzása az együttműködést egyenesen a renegátsággal hozza kompromittáló össze­függésbe. Mégpedig a szónak nemcsak eredeti jelentésében (mely szerint „a Renegá­tok ’Sidóból vagy Keresztyénből lett Mahometszerű Mórok’), hanem ekkorra már átvitt értelemben is, tehát általában a vallási hitehagyottságra, politikai hitszegésre, sőt mindenféle árulásra kiterjesztve.” (D. P.: Az együttműködés örök dilemmája; in: Per Passivam Resistentiam; Argumentum, 1998. 52.) Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a passzív rezisztencia éthoszának leg­hatásosabb képviselője - már az 1840-es évek kortársi közvéleményében is - ugyan­74

Next

/
Oldalképek
Tartalom