Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

rapítja. A gépipar annyira elamerikanizál, a fejlődés annyira elsorvasztja énünk egész szellemi részét, hogy ezekhez a kétségtelen eredményekhez még az utópisták vérengző, szentségtörő vagy természetellenes ábrándjai közül sem hasonlítható semmi. Fölteszem a kérdést minden gondolkodó embernek: mutassa meg nekem, mi maradt még az életből. Ami a vallást illeti, úgy hiszem, fölösleges beszélni róla és maradványait keresni, hiszen ezen a téren az egyetlen botrány az, ha valaki még mindig vesz magának annyi fáradságot, hogy Istent tagadja. A magántulajdon az elsőszülöttségi jog eltörlésével voltaképp megszűnt; de eljön az idő, amikor az emberiség, mint egy bosszuló szörnyeteg, elragadja utolsó morzsalékaikat is azoktól, akik úgy vélik, törvényes örökösei a forradalmaknak. De a legfőbb baj nem ez lesz. (...)...nem a politikai intézményekben fog sajátképpen megnyilatkozni az egyetemes pusztulás vagy az egyetemes fejlődés; mert hogy minek nevezzük, nekem jóformán mindegy. A szívek elsilányo- sodásában fog végbemenni. Szükséges-e hangoztatnom, hogy ami kevés a politikából maradni fog, kínosan vergődik majd az általános állatiasság szorításában, s a kormányzat vezetőinek, hogy uralmon maradhassanak és valamiféle árnyék-rendet teremthessenek, olyan eszközökhöz kell majd folyamodniuk, amelyektől a mi mai emberségünknek, pedig elég vastagbőrű, végigfutna a hideg a hátán?28 Baudelaire látlelete és jövőképe az első pillantásra tökéletesen beleillik a nyugati civilizáció kritikájának XIX. és XX. századi esszé-áradatába, számunkra azonban ezúttal nem egy történetbölcseleti ’műfaj’ egyik variánsaként, hanem egy - a romantikát meghaladó - esztétikai világkép és egy ahhoz igazodó antropológia fundamentumaként szolgál tanulsággal. Az „elamerikanizálódás” fogalma egyszerre utal arra, hogy a modern európai társadalmak egy külső szívó hatás veszélyének vannak kitéve, s arra is, hogy ez a ’kitettség’ nem esetleges, nem véletlenszerű: a negatív minta, a rossz példa követésének hajlama mélyen rejlik a nyugati kultúra természetében. Amerika rossz példája eszerint nem valamiféle morális vagy politikai választás elé állítja Európa polgárait, sokkal inkább a jövő felé vezető út már változtathatatlan irányát jelzi. Nincs már nyoma annak a distanciának, amely Az amerikai demokrácia rossz és jó oldalait egyszerre látó Tocqueville nézőpontját jellemezte két évtizeddel korábban, de nincs nyoma az új világról riasztó képet festő Chateaubriand hatásának sem, aki Síron túli emlékirataival a francia szellem erkölcsi fölényének érzetét szug- gerálta fél évszázadon át Baudelaire nemzedékének. A Röppentyűk szerzője meg sem kísérli, hogy egy magasabb rendű tradíciót őrző saját világ’ alanyaként ítélkezzen a hanyatlás útjára tévedt ’új világ ’felett. Ebből a szubjektumpozícióból tekintve a történelmi világ nem tagolható két övezetre: az ember jobbik részét nem valamiféle külsővel, idegennel, hanem önnön természetének romboló erőivel szemben kell megvédeni. Miként Korompay H. János mondja: Baudelaire szerint „az emberi lét alapvető ellentmondása (...) magában az emberi személyiségben keresendő”29 Most érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a történelmi helyzettudat, a politikai tapasztalat közvetlenül érintkezik egy antropológiai szemlélettel, s ahol jól kitapintható, hogy e világképi komponensek hogyan hatnak egy művészi magatartás és egy költői ars poetica alakulására. Ezért nemcsak irodalomtörténeti szempontból fon53