Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése
meg; a lelkesedés pedig teljesen független a szenvedélytől, amely a szív mámora, és független az igazságtól, amely az értelem tápláléka. Mert a szenvedély természeti, sértő. Oda nem való hangot üt meg a tiszta szépség birodalmában, köznapi és heves lendülete megzavarja a költészet természetfeletti tájait benépesítő lakókat: a tiszta vágyat, a bájos melankóliát és a nemes reménytelenséget.” Szögezzük le: ha a „felsőbbrendű szépség” baudelaire-i fogalmához asszociálhatnánk is „a tárgyak vonalában és színében rejlő absztrakció nemességét”, az a meghatározás, amely szerint a Szépség a lélek egyensúlyteremtő képességét feltételezi végletesen ellentétes élményminőségei között (egyfelől szomorúság, másfelől gyönyör, egyfelől melankólia, fáradtság, csömör, másfelől „mindennek az ellenkezője”), kizárja az esztétikum formalista értelmezésének lehetőségét. S ha emlékezetünkbe idézzük, hogy - Delacroix festészete kapcsán - a „morális fájdalom” érzését és az „iszonytató, melankolikus” drámai effektusokat is a művészi hatás ismérvének tartotta, fel kell vetnünk a kérdést: vajon a fart pour l’art-ral szembeni fenntartása, gyakran ellenszenve nem mélyebben megalapozott-e annál, mint amit egyik kritikájában a politikai líráról kifejtett álláspontja sejtet. A Pierre Dupont forradalmi költészetét méltató írásáról van szó. Mielőtt azonban ennek a tanulmánynak a valóban meglepő gondolatmenetét felidéznénk, helyezzük történeti kontextusba a művészi öncélúság (fart pour fart) és az esztétikai autonómia Baudelaire által (is) képviselt elvei között feszülő világnézeti ellentéteket! Abban a teoretikus kísérletben, amely a szépség autonómiájának meghatározására vállalkozik, a kezdetektől - Winckelmanntól - egyidejűleg háromféle inspiráció hatásának a tanúi lehetünk. Megnyilatkozik abban (1) a művészetekkel foglalkozó diszciplínák szakszerűségének igénye, (2) a művészet ’szabadságharci részint a vallás, részint a politika fennhatóságával szemben, és (3) jelen van már benne az esztétizmus vírusa, azaz annak a tipikusan modern téveszmének a hatása, mely szerint a széphez való viszonyulás egy tökéletesen intakt létdimenziót kínál a művészet alkotója és élvezője számára egyaránt. Ami a szakszerűség igényét illeti, az elmúlt csaknem három évszázad tudománytörténetének tanúsága szerint egyértelmű sikertörténetet konstatálhatunk. Ha a szabadságharc’ következményeit mérlegeljük, felemás eredményről adhatunk számot. Az a hadjárat, amit felvilágosodás indított el, majd a pozitivizmus, a marxizmus és némely posztmodern irányzat folytatott az egyházak befolyása és a teológiai világkép korszerűtlen elemei ellen, a művészetek és a vallás termékenyen érintkező felületeit is szétzúzta, alkalmatlanná téve ezzel a művészetkritikát az esztétikai és a vallásos élmény, illetőleg a sz^s^profán-szekuláris és szakrális minőségei közötti kölcsönhatás értelmezésére! Végül megállapíthatjuk, hogy az esztétizmus vírusát - ha egyes művészi irányzatokban volt is táptalaja, - nem annyira a művészek és a művészetek, mint inkább a befogadók, a ’műélvezők táborában egy sajátos kultúra-szociológiai létkarakter képviselői terjesztették.19 Összegzésképpen egyetértéssel idézhetem Radnóti Sándor megállapítását, amely szerint „Az autonómia kultusza, valamint harca a heteronómia ellen - amelyben le 46
