Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

nyi Kölcsey „declamatiojával nem volt megelégedve”15, bírálatára Kölcsey évek elteltével is megbántottan emlékezik.) Szemere részletes beszámolója szerint „Vitkovics és Berzsenyi örvendettek egymás látásán. Berzsenyi bort parancsolt... Vitkovics dalolt, s dalolt Berzsenyi is.”16 Arról ugyan nem tudunk semmit, hogy mit daloltak, de azt tudjuk, hogy Vitkovics Mihály jó hangú énekese volt magyar és szerb népdaloknak, népi dallamokra saját szövegeket írt, ahogyan tanulmányt is az akkor Európa- szerte nagy elismerést kiváltó szerb hősi énekekről, amelyeknek fordítója is volt. Berzsenyi vele töltötte az idejét: ez a vidékies dalolás mintegy előlegezte a „népi író”- ról élő közkeletű képet, míg az européer Kölcsey, minden teoretikus és költői „népiességével” az alig urbanizálódott közegben „urbánusként” mutatkozott.

Hogy mennyire más ízlésvilághoz tartozott, azt mutatja, ahogyan Pozsonyban egy neki szánt éjjeli zenére reagált. Országgyűlési »^p/ojában beszámol egy élményéről - Bihari neve itt is előkerül. „Ültem, és írtam, midőn ablakom alatt, az estveli alkonyban muzsikai hangok zendültek meg. Néhány jó kedvű ifjacska volt, kik a Czinka Panna és Bihary nemzetségből származott, s a mindennapi kenyér után indult hangművé- szektől-e vagy hanggyártól kísérve, a szatmári követ füleinek egy kis vigalmat szerezni jövének. Köszönöm uraim; de ha az én beszédeim is illy csikorgók, mint a ti czigánya- itok vonóji alól jövő hangok, úgy én és ők szerencsétlen művészek vagyunk. Azonban, ez hazai dicsőség. Isten neveljen bennünket minden jóban!”17 - írja 1833-ban. Ez bizony nem hízelgő sem a produkcióra, sem annak megrendelőire nézve.

Kölcsey nem Bihariról, hanem annak szerényebb tehetségű pályatársairól szól, akiknek teljesítményéről éppenséggel nincs nagy véleménnyel, innen ironikus és önironikus megjegyzése. De nem csupán az adott zenei minőséggel elégedetlen, hanem maga a műfaj, a benne kifejeződő kulturális értékrend sem áll hozzá közel.

Pedig a magyar irodalmi népiesség történetében (is) korszakos jelentőségű gondolkodó tisztában van népköltészet fontosságával. Szatmárcsekén és környékén találkozott is népdalokkal. A helyi paraszti kultúra erejét bizonyítja, hogy annak élő emlékeit még másfélszáz évvel később is remek írásokban ismertette a Kölcsey családdal atyafiságos kapcsolatban álló család (síremlékét is ők állíttatták) kései sarja, Luby Margit18. (Könyvét Illyés Gyula recenzálta.19) De Kölcsey ízlése és igénye számára a paraszti kultúra a maga esendő valóságában, elvi programja ellenére idegen maradt. A „való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni, szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet20” - mondja, de úgy szemléli e kezdeteket, hogy azok csak történeti szempontból kínálnak tanulságokat, míg a magasabb irodalom szempontjából nézve ez csak annyit jelent, mint a felnőtt visszaemlékezése gyermekkora gyarlóságaira. A lírai dalokról elismeri, hogy azokban a történeti emlékeket hordozó hagyománynál „több poétái szikra csillámlik. Némelyekben, habár soronként is, való érzés, bizonyos gondatlan könnyű szállongás, s tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg bennünket, de tagadhatatlan az is, hogy legközönségesebb karakterük nem egyéb mint üres, ízetlen rímjáték, mely miatt a legidegenebb ideák egymással öszvefűzetnek, s köztök olykor elvegyült egymáshoz illőbbel nevetséges tarkaságot formálnak”21.

61