Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
nak.”4 Elképzelhető - de a közben eltelt fél évszázad, a végbement jobbágyfelszabadítással alapvetően megváltoztatta a vidék emberi viszonyait is. A rendiség kötelmeinek felszámolása nem vitte végig a polgárosodás folyamatát, és kifejezetten szembefordította egymással a nagy társadalmi csoportokat. A két megjegyzésre épülő történetietlen interpretációja könnyen elvezethet olyasféle kijelentésekhez, amelyek Liszt és a parasztzene találkozásának elmaradást az osztályharc logikája szerint értelmezik - félre. Bartók tapasztalatainak érvényességét nincs okunk kétségbe vonni: a népi írók mozgalma, megannyi megfigyelése mögött ugyanez a súlyos tapasztalat áll. De bármilyen súlyos következtetések vonhatók le ezekből a negatív élményekből, akármilyen politikai feladatok fogalmazhatók meg ismeretükben, mindez nem vihető át egy megelőző időszak szellemi folyamatainak értelmezésére, és nem tekinthetők elegendő oknak arra, hogy visszamenőleges hatályú történelmi teória épüljön rájuk. Bartók kemény szavait követően röviddel egy olyan korszak következett, amelynek beteges szenvedélyei között ott volt a teória-gyártásra való hajlandóság is. így érhette el a népzenéhez való viszony megítélését az osztályharc elmélete. A parasztzene iránti közömbösség (vagy ellenségesség), összekapcsolva a nótákhoz és a cigányzenéhez való vonzódás vétkével, megbocsáthatatlan bűnné vált. A nagybőgőbe ugró, kávéházi tükröket összetörő, dzsentri lumpenség karikatúrájával nőtt egybe. ’Cigányozni’ dorbézolást, féktelen mulatozást, ’úri murit’ jelentett, olyasmit, amit a magyar züllés jelképének illett tekinteni. A ’tiszta forrás’ bartóki metaforája a kommunista rendszer művészetpolitikájában nem is olyan titkos harci fegyver lett: miközben a zeneszerző Bartók mintegy szellemi B-listára került, bizonyos összefüggésekben az ő sajátos szemszögből megfogalmazott ítélete mégis tekintélyérv lehetett a cigányzene és a nóta elítélésében (amit megerősített Kodálynak a saját kora cigányzenéjéről vallott meglehetősen negatív véleménye). A magyar nyelvben mást jelent a két szóban írt cigány zene, amely valódi népzene, és a cigányzene, amely a muzsikálást mesterségként űző, esetenként, úgymond, az ’úri léhaságot’ szolgáló cigányzenészek produkciója. A cigányzene így az uralkodó osztállyal való kollaboráció hírébe keveredhetett, mert nem a kizsákmányolt tömegek kulturális felemelkedésének nemes célját szolgálta. E szemlélet jegyében botrány, hogy Liszt Ferenc szemében az uraknak műdalokat játszó cigányzenész volt a magyar népzene közvetítője. Lisztnek a cigányzene iránti vonzódása, sőt rajongása a zsdanovi marxista esztétika szemében gyanússá vált. Különös, sajátosan ellenpontozott ’összhangzat’ született így. Az ítéletben a kitagadott Bartók egészen más megfontolásra épülő elutasítása visszaköszönt ugyan, de egy olyan torz logika és silány ízlésvilág jegyében, amely Bartók munkásságával összeegyeztethetetlen volt. Mert eközben Liszt zenéjének éppen a legismertebb, népszerű, könnyen befogadható, a cigányzene ihletésében született darabok álltak pártos esztétika normáihoz legközelebb. Nem is lehetett másképp. Lisztnek a magyar nagyközönség körében legnagyobb sikert arató darabjai a cigányoktól kölcsönzött, általuk kipróbált és garantált sikert hozó dallamokra épültek, mert a szolgáltató zenész eleve a legnépszerűbb zenei 56
