Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Balázs Géza: Élet és nyelv
3 BALÁZS GÉZA Élet és nyelv MONDATOK A HALÁL PILLANATÁBAN Egy ausztrál nővér több évig dolgozott egy ún. palliativ ellátást nyújtó intézetben. A palliativ azt jelenti: tüneteket enyhítő, de a lényeget nem érintő; más értelemben: a már nem gyógyítható betegek szenvedéseit megkönnyítő kezelés. Bronnie Ware főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra. Az utolsó napok beszélgetéseiből, voltaképpen életvégi bölcsességekből most egy könyvet írt The Top Five Regrets of the Dying (Az öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) címmel. Megkérdezte betegeit, hogy mit bántak meg leginkább addigi életükben. Megdöbbentő, hogy az emberek egybehangzóan szinte mind ugyanazokat a gondolatokat mondták. Az öt leggyakoribb megbánás következik leginkább (kései) óhajtó módban. Az első: „Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem!” Sajnálatosan azt mutatja, hogy nem a vágyott életet éljük, ritkán sikerül megvalósítani elképzeléseinket, álmainkat, és sorsunk ilyen alakulásáért bizony magunk is okolhatók vagyunk. A második megbánás: „Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!” Ezt többnyire a férfiak mondták. Nyilván összefüggésben van azzal, hogy hagyományosan a férfiak a családfenntartók, és a család iránti kötelezettség folyamatos nyomásként nehezedik rájuk. Mindazonáltal nem gondoljuk, hogy a munka csak nehézséget, s ahogy a magyar szó (szláv) eredete mutatja, kínt jelentene az ember számára. De mindenképpen jelez valamit az, hogy az emberek a munkát inkább nehézségként, mint örömként, alkotásként fogják fel. A harmadik megbánás: „Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet!” Ez az óhaj arra figyelmeztet, hogy folyamatosan és görcsösen meg akarunk felelni bizonyos külső szerepeknek. Ez nyilván összefügg a kitárulkozástól, a kiszolgáltatottságtól való félelemmel. Ám miközben álarcot hordunk, kényszeresen igyekszünk megfelelni a társadalmi elvárásoknak, valami fontos elmarad. Elfelejtjük még a legbelső baráti körökben is a belső hangokat, a megtartó érzelmeket kimutatni, amelyek mégiscsak emberlétünk alapját jelentik. A negyedik megbánás ehhez kapcsolódik, mert a barátokra vonatkozik: „Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna a barátaimmal! ” Már az ősi mítoszok, mondák is a barátság sarkallta hőstettekről beszélnek. Az „igazi barátság” azonban mintha elveszett volna a történelem folyamán. A ma embere jóval több kapcsolatot tart fenn, mint a korábbi évszázadok embere. Ám ezzel együtt jár, hogy a kapcsolatok futólagosak, felszínesek, nem kell értük meg* Balázs Géza esszésorozata az Életünkben. 1. Élet és nyelv: Örömbeszéd; Marcellka eszik; A csönd köre szűkül (2011/8.), 2. Élet és nyelv: így születik a legenda; A magyarok borúlátásáról; Erős várunk a nyelv (2012/2-3). 46
