Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)

Elismerő mosolyom árnyékában azonban bosszús érzést gerjesztett a feltevés, hogy hátam mögötti összekacsintás áldozata lehetek. Hiszen, ha „ezek”, mármint Penko és Nikifor bejöttek hozzám a portás kulcsával péntek hajnalban, és a továbbiakban részesei, meg szemtanúi voltak annak, ami velem történt öntudatlan állapotomban, és mindezt továbbadták a tolmácsnőnek, akkor mind a hárman tudnak rólam olyasmiket, amiket én magam - nem.

És ez jó alap ahhoz, hogy viduljanak a rovásomra.

Ennek a jegyében avizálhatott a mindig szerényen viselkedő jegyzetelős fiatalember, amennyiben előadta, hogy az orvosok szerint vigyáznom kell a dehidráltságra. Szóval arra, hogy napi két-három liter vizet igyák. így mondták neki. Ha most akarnék inni, van a kocsiban palackozott víz. De nemsokára természetes forráshoz érünk, inkább azt ajánlja.

Ez a legény a szliveni dorbézolás másnapján is vízzel kínált. Figyelmes, ügybuzgó alkat, sokra viheti az életben. De nem örülnék, ha az ápolóm akarna lenni. Magamtól is tudom, hogy ivászat után helyre kell hozni a szervezet folyadékháztartását.

A sofőr szellemeskedése is mindinkább terhemre lett.

Éppen azt fordította tőle a tolmácsnő, hogy olyan ember vagyok, aki „a tele pohár tanácsán indul”. Ezt már nem szellemességnek, hanem pimaszságnak tekintettem. Normális körülmények között ilyet semmiképpen sem engedhetne meg magának egy külföldi vendég szolgálatára rendelt sofőr.

Borul a rend az autóban! Miképpen tehetnék ellene?

Semmi eszközöm nem volt, és ha lett volna sem használtam volna, amilyen pipo- gya tudok lenni esetenként, amikor pedig Zuboly elszántságával kellene oroszlánt alakítanom.- Inkább önmagának mondhatna ilyeneket ez a lángész - tekintett körbe a tolmácsnő, mintha keresne valamit.

Kicsi, és érzelmi töltet nélküli volt a megjegyzése, számomra mégis váratlanul nagy segítséget jelentett. Ráébresztett, hogy az autóban alakuló erőviszonyok nekem kedveznek, ha szövetségben lehetek a tolmácsnővel. És a sofőrre tett megjegyzése alapján úgy hihettem: inkább hozzám húz.- Mi a város neve, ahová megyünk? - tettem fel a kérdést, ami által fineszesnek véltem magam, mert olyan térre tereltem a társalgást, ahová nem követhettek az elöl

ülők.- Shumen. Illetve, most úgy hívják, hogy Kolarovgrád, egy Vasil Kolarov nevű kommunista vezető után. De a régi neve az igazi.

Eleget hallott az éber sofőr ahhoz, hogy rögtön reagáljon. Hosszan magyarázott, aminek a végén aprót legyintett a tolmácsnő és megérintette a karomat. Ez még soha nem fordult elő.- Ne kívánja, hogy fordítsam. Kicsit fáradt vagyok. Egyébként most nem hülyéskedik, hanem a városról beszél. Majd beszerzek egy bédekkert, ha odaértünk, és végigolvassuk.

Lejjebb ereszkedtünk az autóval és a hegy oldalába vájt, jókora teraszon álltunk meg.

13